Első rész  Második rész

Réveteg bambulásomból a szemembe vakító fényszóró riasztott fel. Kiszálltam és az elemlámpával is elkezdtem „tekerni”, hogy biztos észrevegyen. A ladás papa volt az, most ért ide a romhalmazával. Megállt előttem. Odaléptem a kocsihoz, láttam, hogy az öreg nyugodt mozdulattal elfordítja a kulcsot, behúzza a kéziféket és a kis barna autóstáskájából, kiemeli az akkurátusan összekészített papírjait, majd elkezdi letekerni az ablakot. Az öreg azt gondolta, hogy ellenőrizni akarom a papírjait. Megszédültem, nem tudtam hirtelen, hogy mi a valóság.  

- Jó estét, biztos úr. – mondta az öreg kicsit reszelős, de határozott hangon. Fürge kék szeme kutatóan nézett rám. Kinyújtott kezéből elvettem a papírjait. Az elemlámpát a hónom alá szorítottam, rácéloztam a kezemben levő papírokra a fénycsóvát, és automatikusan elkezdtem lapozni a személyijét.  

- Jó estét. – lapoztam tovább rendületlenül. De semmit sem láttam.

Lassan már sikerül valamennyire kihevernem a tegnapelőtti túszejtés eseményeit, bár azt nem mondanám, hogy jól érzem magam. Már a második éjszakát töltöttük szinte végig ébren a kert alatt vonító farkasok miatt. A kerítést egyelőre nem piszkálták, meg valószínűleg nem is jönnének át rajta könnyen, de azért komolyan elgondolkoztunk azon, hogy letelepítjük az állatokat az alagsorba. Szerintem ha nem lennének a gyerekek, már egy szinttel lentebb röfögne a két disznó, csak apósom nem akarta, hogy gyakorlatilag egy légtérben legyünk velük, összedobtunk ugyan valami ajtószerűséget az alagsori lépcsőlejáró fölé, de az messze volt a légmentes zárástól. Éjszakára alaposan eltorlaszoltuk még az ólajtót, amikor meg valami gyanúsat hallottunk, kivilágítottunk a kézilámpával.

A debütálások hetét egy újabb szerzővel folytatjuk, és még nem ürült ki a tár, a következő két nap sem telik majd el új szerzők nélkül - és a régiek sem mentek nyugdíjba egyelőre. (Tehát kivételesen szombaton is lesz frissítés, mert nem bírjuk visszatartani. ;) ) A sötét oldalra került szerzőnk kelta szemszögből nézegeti Ómagyarországot, egyelőre csak messziről. Ráadásul hamarosan táti olvasóinknak is kedvükben járunk, de nem vele...

Jaj a fejem! Mi a fene történt?

Az első épkézláb gondolataim... Baromi zavart voltam, nem tudtam mennyi idő telt el, mióta… mi is? Ismerős az érzés. Egyszer már elájultam. Felültem. Tudom jól, hogy ájulás után marha nehéz összeszedni a megelőző emlékeket.

Sopronba tartottunk. Hárman vagy négyen. Kocsival. Aztán filmszakadás. Ötletem sincs, hol lehetek, milyen nap van és hogy a nyilvánvaló agyrázkódáson és zúzódásokon túl lehet-e még bajom. Egy rosszul karbantartott út mellett hevertem a füvön. A túloldalon erdő. Fura, még sose láttam itthon ennyire Fangornra hajazó erdőt. Sehol senki. Az út mellett nincs távvezeték. Fura. Gyors önellenőrzés. Ruha megvan (farmer, póló, cipő), kezem, lábam mozog, bár a jobb combom olyan mintha baseballütővel kezelték volna… Zsebek: bal, tárca; jobb, ajjaj. A mobilomnak asszem annyi. A kijelző szétfolyt, az előlap darabokban. Isteni. Az mp4 lejátszóm viszont a csodával határos módon túlélte. De mégis mit? Az út minőségéből ítélve ez még Magyarország. Sikerült felállnom. Kicsit szédültem, de nem volt vészes. Inkább álmos voltam. Jellemző… Egy darabig latolgattam a lehetőségeket, aztán elindultam az úton. Jobbra. Valahogy minden olyan nyugodt, tiszta. Sehol egy eldobott sörösüveg, kidobott fotel, olajoshordó, mosógép, de még egy rohadt chipses zacskó sem hever itt. Biztos közel van az osztrák határ. Még egy őzet is láttam egy villanásra, megvizsgált majd eltűnt Fangornban. Ötletem sem volt mennyi idő telt el, az egyetlen órám a telefonom volt, a gyomrom pedig nem jelez napokat. Még egy rohadt kondenzcsík sincs sehol. Hol a tökben vagyok?

Aztán egyszer csak feltűnt egy kisebb csapat. Négy fiatal férfi.

A bejegyzés előzménye / még korábbiak a szereplőtől

Az akasztásos nap után a reggel felfedezett füst irányába indultunk meg. Gyanítottuk, hogy egy település lesz, ahol talán újabb esztergomiakra bukkanunk, reméltük, ők még élnek. Ahogy elnéztem a társaságot, nem igazán tetszett nekik ez a feladat, a sűrű erdőben – az utakat továbbra is elkerültük – való baktatás, féltucatnyi hullával, pusztán kézifegyverrel felszerelkezve, vad keltáktól körülvéve: nem igazán az a katonaálom.

(Ismét egy új szerzőt köszönthetünk, aki az átkerült rendőrök hétköznapjait élve szakít időt eddigi élményei megosztására. Első posztjai az eddig történt időszak eseményeivel foglalkoznak, majd hamarosan felzárkózik a hóban botorkáló, el-eltünedező csapathoz. :) )

(Október 25., éjszaka.)

A Főnök aznap este is a szokásos módon tartotta meg az eligazítást. Semmi különös feladat nincs, nem dolgoznak a pályán, nincs baleset, nincs helyszín – szóval eseménytelenség a köbön. Ami nem is baj, mert Pilu előző este ritka közönségesen leitta magát a Mórickában, és itt zöldült mellettem az anyósülésen.

Reggelre sikeresen leküzdöttem magam 36.8-ra, lehet, hogy mégse volt jó ötlet az az Algopyrin és a kamillatea, amivel Eszter leápolt. Újra játékba kerültem, pedig már kezdtem azt álmodni, hogy egy napra kiszállhatok. Ez van.

Apósom szokás szerint megpróbálta felhívni anyósomat a szükségkórházban, de a vonal továbbra is teljesen süket volt. Bár csodálkoztam volna, hogy a helyi ezermesterrel kiegészített csipetcsapat megoldotta volna az éjszaka. Eszter azt mondta, nyugodtan maradjak ágyban egész délelőtt, de nem tehettem, már csak azért sem, mert sógoraim intenzíven használták a nappalit, nem volt TV, ami lekösse őket. Eszter és a húga a konyhában kavargattak valamit, főzni majd kint fognak a terasz mellett felállított abálóüstön. Apósom meg vágta a fát. Én meg heverésszek, na persze. (Bár annyira nem hangzott rosszul.)

A tegnapi biciklizést megédesítő hó megmaradt reggelre, és amilyen felhők keringtek a falu felett, biztosra vettük, hogy még lesz részünk a jóból. (Igazunk is lett.) Eleinte nem nagyon örültem a dolognak, de mikor rájöttem, hogy ezek csak a régi reflexek (a munkám miatt szinte mindennap ki kellett autóznom a faluból, át a kanyargós, meredek úton, ami nem egy leányálom, ha ráesik a hó, akkor meg főleg nem, ha ráfagy), már annyira nem is érdekelt. Eszter mutatott rá arra az előnyére is a hónak, hogy nem kell annyi vizet cipelni fel a házba, elég belapátolni a kertbe esett adagot. Úgyhogy csak jöjjön, minél több. Apósomék nagyon magasan laknak, és a nyáron félbehagytuk a kútfúrási projektet.

Vagy hivatalosan is beismerték, hogy földbe állt a projektünk, vagy annyi anyag gyűlt össze, hogy idő kellett a feldolgozásukhoz, a lényeg az, hogy szombaton közölték velünk, hogy ha akarunk, hazamehetünk pár napra. Nem végleg, persze, mert a kommunikációs lavina már nyilván alig bírt magával és a sötét, néma termekben már csak úgy feszült a kitörni vágyó energia, pár napig szusszanhatunk, én vághatom a fát, egomi kartársaim hordhatják az ívóvíz minőségűvé vált Duna vizét a város bentebbi részeire, vagy ami épp jön. De ha akarunk, maradhatunk is, az Adalbertbe is kellenek jómunkásemberek fát hasogatni a termekbe beállított kályhákhoz. (Amik elég kevésnek bizonyultak a kinti hideggel szemben, pedig az új ablakok elég jól szigeteltek.)