Ezúton szeretnénk értesíteni kedves átkerült olvasóinkat, hogy a nyár hevét egy késő őszi kalanddal szeretnénk enyhíteni: hétfőtől napi folytatásokban kezdetét veszi első összefüggő minisorozatunk, a Végleg átkerülve, amiből két hét alatt kiderül, hogy mit csinált Cs. Németh Béla, mielőtt a szkítáktól hazatérve az oktatási bizottság prominenseként nekiállt volna, hogy megtestesítse a testnevelő tanárba oltott helyi terminátort.
A kattintás után a szereplő eddigi, időrendbe szedett posztjait linkeljük, illetve egy kedvcsináló részletet olvashatnak a Végleg átkerülvéből.
Egy nap, amely nem rengette meg a világot
****
" Így utólag visszagondolva, nem lepődtünk meg annyira, amennyire a helyzet megkövetelte volna. Így utólag visszagondolva talán azért nem, mert az egész annyira beleillett mindenbe, ami az elmúlt napokban történt velünk. Kettőezer-kilencben szürreális látomás lett volna, de akkor és ott, abban a megváltozott Duna hidak nélküli, Budapest nélküli, autópálya nélküli világban a lehető legjobban a helyén volt. Sőt, magát a világot tette helyre.
- Ezek nem cigányok – mondta az öreg, és a kordé mellé kormányozta a Nivát. Az öregasszony nem állt meg. Ránk nézett, de mintha meg sem lepődött volna. Inkább mérhetetlen fájdalom, és düh izzott felénk a szemébe tapadt, elázott, szürke hajtincsek mögül. Aztán visszanézett maga elé a sárba. A ló pedig csak lépdelt mellette leszegett fejjel a hámba feszülve. Visszanéztem a gyerekre. Már térdelt, a durva lécekből ácsolt keretbe kapaszkodott, és engem bámult.
Nem álltunk meg. Az öreg gázt adott, és a kordé, hullástul, gyerekestül, lovastul, öregasszonyostul beleveszett mögöttünk az egyre jobban erőre kapó esőbe.
- Azt mondja, lett valami az idővel? - kérdezte az öreg. - A fiam olvasott mindig ilyen hülyeségeket. Szifit, vagy mi.
- Szkifit – javítottam ki. - Valamikor a vaskorszak és a bronzkorszak határán használtak ilyen szekereket. Ha csak nem valami maskarás, falunapi felvonulásra igyekeznek.
- Az a hulla nagyon hullának látszott – mondta az öreg. - Meg volt nyúzva a feje, látta?
- És a nyílvessző is nagyon valóságosnak látszott – feleltem.
Az öreg hallgatott egy sort.
- Maga, mit csinál? – kérdezte végül.
- Haza megyek.
- Az messze van.
Alig járhattunk száz kilométernyire a Dunától. Minden számítás szerint még háromszor annyi várt rám. De a hulla a kordén azt súgta, nem ez a legnagyobb gondom.
- Nem baj – mondtam.
- Én nemsokára északnak fordulok – mondta az öreg. - Nem jön velem? Megnézzük, mi a helyzet nálam, aztán elviszem magát Gécig kocsival.
- Inkább gyalog mennék – ráztam meg a fejem. - Igaza van, itt valami nagyon nagy gáz van.
- Az – bólintott az öreg. – Rendben. Akkor nemsokára kirakom. De így nem jut messze. Adok magának ruhát, meg kaját. És kap egy puskát is. Az egyik sörétest elviszi. Nekem marad a golyós. Tud vele bánni?
- Majd megtanulom – feleltem, és a megnyúzott fejű hulla képe lebegett a szemem előtt.
A búcsúzás rövid volt. Egy kézfogás, egy köszönöm. Aztán a Niva motorja felmordult, és hosszan bámultam, ahogy ide-oda csúszkálva a sárban, lila foltja lassan belevész a távolba sötétlő Mátra kékesszürke foltjába. Aztán fejemre rántottam a széldzseki kapucniját, megigazítottam a vállamon a hátizsákom, megmarkolva az öregtől kapott Mauser két csövűt, elindultam kelet felé."
Kommentek