A sötétzöld felderítőkocsi beállt két fa közé az Erdősor utcában. Para még be sem húzta a kéziféket, Jonatán már át is lendült az alacsony ajtó fölött a bukócsőbe kapaszkodva.
- Itt várj – szólt vissza futtában Parának. - Szólok, ha kellesz!
Tündének itthon kell lennie, gondolta. Az egész irodát szabadságolták két napra, mert átszerveznek, pakolnak, a titkárnők csak láb alatt lennének. Belökte a társasház ajtaját, átvágott a kaviccsal felszórt belső udvaron, majd feldübörgött a lépcsőn. A függőfolyosóra érve megtorpant. Tele volt indulatokkal, furcsa késztetésekkel, a szíve össze-vissza vert, beszélni is alig tudott volna pár szónál többet, nem maradt semmi levegője. És igen, Parát már lecseszte pár hülyeségért idefelé jövet, de még mindig nem adta ki magából a kiabálnivalóját.
És nem fog Tündével kiabálni.
Mikor ökölbe szorította a kezét, hogy hármat az ajtóra csapjon, a felesége megelőzte. Biztos látott az ablakból és most meg lehet rólam a véleménye, gondolta Jonatán.
- Mi az? - kérdezte Tünde. Azt az antiméretű polgárőr gyakorlót viselte, amit egy elfekvő készletből szereztek neki, mezítláb volt, zöld trikóban melltartó nélkül, hasán nedves foltokkal. Egy víztől csöpögő bögrét tartott a kezében. - Valami baj van?
- Nincs – nyögte Jonatán. - Hadd menjek be.
Kommentek