Vadány kelletlenül az iratait védő vízálló tasak felé nyúlt. A kelta kölyöknél nem volt semmi, bölcsen az ormótlan bőrzsákjában hagyott mindent. Viszont őt felismerték látásból és megelégedtek azzal, hogy igazolta Vadányt. A férfi visszasüllyesztette az iratait a belső zsebébe.

- … mondott le tegnap, politikai nyomásgyakorlásra hivatkozva – szólt a szatócsboltban a rádió. Vadány felismerte a bemondót a hangjából, egy fiatal, harmincas nő, párszor már találkozott vele, mikor a rádió székházában rögzítettek egy általa szerkesztett emancipációs műsort. A nő hangja nagyon szép volt, sokat ígérő, de a külseje átlagos. - Ezzel már túllépte a két tucatot azon fegyveres- és rendvédelmi vezetők száma, akik valamilyen formában megtagadták az engedelmességet az ügyészségi vizsgálat nyomán kialakult helyzetben. Cserfalvi Tamás belügyminiszter egy parlamenti interpellációt követő válaszában élesen bírálta és nagyon veszélyesnek nevezte ezt a viselkedést és szigorú lépéseket helyezett kilátásba mindazokkal szemben, akik az államszervezet működését akadályozzák. Felvetette bizonyos területeken a rendkívüli helyzet bevezetését, ami lehetőséget adna arra, hogy az helyi szinten választott vezetőket miniszteri kinevezettekkel váltsák le egy átmeneti időre. Több képviselő tiltakozásképpen kivonult az ülésteremből és rögtönzött sajtótájékoztatót tartott a parlament épülete előtt, de a bent maradt képviselők nagy többséggel elfogadták Cserfalvi miniszter válaszát és támogatásukról biztosították a kormányt.

 - Remek hír, remek hír! - örvendezett az atya immár sokadszor. - Üljön már le, én érzem rosszul magam, hogy áll a vendég a szoba közepén.

- Jól vagyok így – mondta Vadány, szintén már sokadszor. Abban reménykedett, hogy ha nem fogadja el az ülőhelyet (és utána valami frissítőt, harapnivalót, esetleg utolsó kenetet), azzal az atyát arra készteti, hogy kissé megsürgesse a szerzetesjelöltjét, de tévednie kellett. Az alacsony, köpcös, erőteljesen kopaszodó plébánosnak minden erejét lekötötte az, hogy vendégstátuszba helyezze a váratlan látogatót.

Vadány végül úgy döntött, enged neki, úgy hamarabb szabadul.

- Remek, remek – örvendezett tovább az atya. - Megkínálhatom valamivel?

- Egy pohár víz jól esne – ment bele a játékba Vadány.

- Esetleg gyümölcslé? Egy kis bor? Remek borokkal vagyunk ellátva.

- Egy kis bor – sóhajtotta Vadány.

Rövid időre magára maradt. Az ajtó mellett lógó feszületről Krisztus elkínzott arccal nézte, Vadány pedig visszabámult rá. Igen, gondolta. Te is tudod. Szerencsére megtartod magadnak, ahogy én is.

Pár fiatal emancipátor lépett a helyiségbe, messziről ordított róluk, hogy frissen bevonultatott sorosok. Vadánynak eszébe jutott a fia. Attila is hamarosan kikerül egy egységhez, gondolta. Beszélgetett vele a bevonulásról, mielőtt lelépett volna a Dráva mellé. Látta a fiún, hogy kicsit tart a dologtól, de ugyanakkor izgatta is. Vadány mindenképpen az emancipátorokat javasolta neki, bár a sorosoknak nem mindig van választása. A megtörő egységeket már eléggé leépítették és oda amúgy se vesznek fel nem hivatásosokat, maximum néhány háttértámogató egységükben lehet sorosokkal találkozni. A felderítőkhöz Attilát nem érezte alkalmasnak, remélte, hogy a fia is belátja majd ezt. Fizikailag nem volt vele semmi gond, de az a plusz sem volt meg benne, amire egy felderítőnek szüksége van. Ők mindig a határon mozognak, a szó minden értelmében. Attilát, ezt a naiv, jó lelkű fiút hamar felőrölte volna a végeken töltött szolgálat. Meg kell majd edződnie, de Vadány másféle iskolát képzelt el neki. Még korai lenne. De úgyis emancipátornak osztják majd be. Szinte mindenkit oda osztanak be. Kikerül majd valami állomásra és ő is a postáskiasszonynál fog majd kuncsorogni az anyja levelei után.

Egy újabb férfi érkezett, egyenesen Vadányhoz ment. A propagandista felállt és előírásszerűen üdvözölte a századost.

- Maga Esztergomba tart – közölte vele a tiszt különösebb felvezetés nélkül.

Amikor a híd közepére ért, megállt egy pillanatra, a korlátnak dőlt és ahogy a folyót nézte, hagyta, hogy lassan elhomályosuljanak a formák. A Dráva ezüstös csíkká olvadt, a partján vele birkózó erdő sötétzöld tömeggé. A lovaskocsi nyikorgása riasztotta fel, amit a hídfőnél hagyott magára, az emancipációs szinthatárt felügyelő zákányi polgárőrök ütötték el az átvizsgálásával az időt. Hamar végeztek, vagy csak meglett a kenőpénz, ami a fuvaros első ijedtségében nem talált.

- Hová mén? - szólt le neki a bajszos, pörge kalapot viselő bácsi. Nehéz lett volna megmondani a korát, lehet, hogy alig idősebb Vadánynál. Kicsit visszafogta a lovait, hogy az egyenruhás idegen fel tudjon kapaszkodni, ha akar.

- Csak ide a telepre – intett a híd túlsó végén magasodó őrtorony felé Vadány.

- Akkor nem gyün?

- Nem, köszönöm.

- Isten áldja!

- Magát is.

Újra magára maradt a híd közepén. Ezek a folyók annyira egyformák, gondolta. Jó, a Tisza szélesebb. Lentebb. De odafönt... Ugyanúgy kanyarog, a széléért megküzd egymással a víz és az erdő, bár néha össze is fonódnak, hogy együtt neveljék ki a szúnyogfelhők újabb és újabb nemzedékeit. Vadány nem szerette a folyókat. Kiismerhetetlenek és alattomosak. És csúnyák. A tengerhez szokott szemnek csúnyák.

Az órájára nézett. Nincs is olyan sok ideje itt bámészkodni. Még másfél óra, és a vegyes használatú hídon átdübörög észak felé a vonat, hogy egy rövid Zákány-Gyékényes állomási pihenő után nekilóduljon a Dunántúlnak. Azon a vonaton pedig ott kell lennie. Bár ha jól értelmezte a fél füllel elkapott híreket, a munkát valaki már elvégezte helyette. Vagy a veterán titkos postafiókőre, vagy a szolgálati postával felküldött iratcsomója. Vagy benne van valaki más is a játékban. A lényeg az, hogy a dolgok mozgásba lendültek, de könnyen lehet, hogy még egy utolsó lökésre szükség lehet. Neki pedig készen kell állnia minden eshetőségre.

Elengedte a korlátot és sietős léptekkel folytatta az útját a Dráva északi partja felé.

A liburna a tőle telhető legnagyobb sebességgel igyekezett a part felé, az ÓmHH Esztergom pedig egyre laposabb szöget bezárva siklott felé. A két hajó távolsága már nem csökkent olyan gyorsan, mint a liburnák szétválása előtt, de így is egyre több részletet lehetett kivenni a célpontról. Az evezőket, amik szinte hibátlan összhangban csapta le újra és újra a hajó körül fodrozódó hullámokra, a fegyvereseket, akik az ómagyar rombolót kémlelték, az árbockosárban kuporgó matrózokat (vagy parittyásokat) és a bronz döfőorr komor tömbjét, amit az ellenséges hajó helyett a partnak fordítottak. Ajtony nem merte megbecsülni a távolságokat, a pusztához szokott szeme mindig megcsalta a tengeren, de úgy érezte, hogy akár kézifegyverekkel is el tudnák érni a kalózokat, a vakszerencsében bízva mindenképp.

De a kézifegyvereket visszavonták – a romboló fedélzete hirtelen kiürült, a karabélyokkal, puskákkal, gránátvetőkkel és tűzoltótomlőkkel felszerelt tengerészek a „ház” (Bolyáki következetesen „citadellának” hívta, de ez megmaradt az ő hóbortjának) fedezékébe húzódtak, egyedül az Anikó és Dorka tüzérei maradtak a helyükön. A lövegeket megtöltötték és a liburna felé fordították.

A legénység által használt meredek, létrának is beillő lépcsőn másztak fel a fedélzetre. Az Esztergom már majdnem elérte azt a keskeny szorost, ami Korfu szigetét a szárazföldtől elválasztotta. A szél mintha kicsit erősödött volna, a romboló pont szembe kapta a hullámokat.

- Ha úgy érzi, inkább kapaszkodjon – javasolta a kadét. - Hátramegyünk a házhoz és felmászunk a híd fölötti erkélyre. Onnan mindent jól lehet majd látni.

Az Anikó nevű első lövegről épp eltávolították a védőponyvát, kissé odébb egy piros feliratokkal ellátott faláda állt, mellette gépkarabélyt markoló őr. Az állványokra erősített géppuskák mellett is kezelők álltak, más matrózok (vagy tengerészgyalogosok, Ajtonynak mindenki egyformának tűnt a csillogó páncélban) rakétapisztollyal, gránátvetővel vagy a kadétnál is látott sörétes puskával álltak a kijelölt helyükön. Ketten a tűzoltótömlő dobjánál igazgattak valamit sűrű káromkodások közepette, míg a felettesük rájuk nem szólt. Mikor Ajtony elhaladt mellettük és a kadét nyomán belépett a „ház”, vagyis a fedélzeti építmény lekerekített sarkú ajtaján, hallotta, hogy a káromkodást ott folytatják, ahol abbahagyták. Muszáj volt mosolyognia ezen a matrózfigyelmességen.

Az ÓmHH Esztergom hirtelen manőverrel balra fordult, mikor Korfu szigete felkéklett a horizonton. A sima víztükör és a derűs napfény óvatlanná tette a fedélzeten tartózkodó civileket, a manőver miatt többen megtántorodtak, az egyik fél lábon egyensúlyozó meztelen atléta el is esett, társai nagy derültségére.

Ajtonynak valami miatt nem tetszett a dolog. Felállt a hátsó fedélzetre kivitt székéről és tett pár lépést előre, hogy a hátsó löveg (Dorka löveg, emlékeztette magát) védőhuzatába kapaszkodva körülnézzen. A romboló oldalán végigfutó korlátot túl alacsonynak találta, folyton az az érzése támadt a közelében, hogy elég egy nagyobb hullám lökése és ő átbucskázik rajta, bele a tengerbe.

Mintha a gép is gyorsabban járna, gondolta. A kéményre sandított, de nem látott semmi különbséget, a füst ugyanúgy gomolygott, mint eddig. Már a szagát is megszokta, talán hiányozna is.

A sportolók pihenőt tartottak, némelyikük terített magára egy kendőt, az egyikük egy fürdőköpenyt, de a többség ugyanolyan anyaszült meztelenül maradt, mint az edzésen. Láthatóan teljesen megszokták már a görög módit, de Ajtony még nem jutott el erre a szintre. Az egyik nagydarab birkózó az alacsony korlát mellé állt és a tengerbe vizelt. Mikor észrevette, hogy a diplomata bambán nézi, rákacsintott. Ajtony zavartan elkapta a tekintetét és visszamenekült Dorka mögé, a székére. A másik szék még mindig üresen állt.

A mappájából egy térképvázlatot vett elő és szórakozottan firkálgatni kezdett rá. Mikor lépteket hallott, felnézett.

- Elnézést, hogy megvárattam – mosolygott rá Bolyáki kapitány. - Egy kisebb manővert kellett végrehajtanunk.

Cserfalvi kortyolt egy nagyot a borából, majd megtörölte a száját a textilszalvétájával.

- Akárhogy is – folytatta. - Indítványoztam a nyomozás vezetőjénél, hogy minősítse át az esetet terrorizmusnak. Elvégre az, hogy egy civilizált város egyik legjobb környékén, a saját házában fogságba ejtenek egy tisztes polgári életet élő asszonyt, az igenis alkalmas arra, hogy az emberekben rémületet keltsen. Legalább annyira, mint valami piti sínmegrongálás vagy aljas vérbosszú, amivel a druidák próbálkoznak. Nyugodt lehetsz, amire képesek, azt meg fogják tenni.

- Hát nyugodt éppen nem vagyok – nyúlt Virág is a poharáért. - Lehet, hogy akkor se lennék nyugodt, ha holnap elkapnák őket.

- Érthető – hagyta rá a férfi. - Azt kell elkapni, aki küldte őket.

- Ezzel se nyugtattál meg jobban – mosolygott kínjában Virág.

- Nyilván. A szálak mindenképpen messzebbre vezetnek. A... férjedet el tudtad már érni?

Annyira erőlködött, hogy természetesen mondja ki azt, hogy „a férjedet”, állapította meg Virág.

- Nem. Sose tudom, ha kiküldetésben van.

- És gyakran van. - Ez nem kérdés volt, hanem állítás. Vagy célzás? Vagy? Nem kell több bort inni. Nem szabad. Akkor sem, ha olyan jól esik.

- Elég gyakran.

A szomszéd Tordaiék fogadták be pár napra, „vagy ameddig gondolod”. Kedves, Virágnál kissé idősebb házaspár voltak, akikkel sohasem akadt semmi közös témája az időjáráson kívül. Amikor látták egymást, köszöntek, egyszer régen közösen teáztak egyet nem sokkal a Vadány család beköltözése után. Most azonban odaléptek Virág mellé, mikor a rendőrök és polgárőrök már indultak és felajánlották az asszonynak, hogy lakhat náluk, biztos nem akar most egyedül lenni. Virág úgy érezte, hogy a lelkiismeretük bántja őket, amiért napokig ott éltek egy túszejtés mellett és semmit sem vettek észre.

- Azt hittük, hogy elutaztál te is – magyarázkodtak. - Máskor is volt már üres a ház, állat ugye meg nincs...

Tordaiék háza nem volt üres, két felnőtt lányuk is velük lakott a férjeikkel meg az összesen öt unokával. Állat is volt. A ház körül két nagy pásztorkutya őrködött, hátul népes baromfiudvar, az ólban vagy fél tucat disznó, a padláson galambok. Virág egyedül csak a lovaknak örült volna, de azt nem tartottak a szomszédék, pedig hely lett volna rá, ragyogóan ki tudták volna használni azt az enyhén lejtős, dús füvű részt, ami a csatorna és a hátsó kert között húzódott. De a lóval sok gond van és nem hoz olyan könnyen hasznot, mint a disznó. Az eszik, hízik, levágják és kész.

A csöndben az volt a legrosszabb, hogy nem tudta, mikor kezdődött és fogalma sem volt, mikor ér majd véget. És hogyan.

Enni kapott. Valamikor. Szokása szerint csak a kenyeret ette meg és azt a félbevágott almát, a sósabb dolgokhoz nem nyúlt. Inni nem adnak eleget, bár biztos pótolnák, ha kérne. De akkor meg vécére kellene gyakrabban mennie és azt érezte a legmegalázóbb résznek. Még úgy is, hogy az ajtó előtt várták meg, amíg végzett.

Hoztak neki enni, de mikor? A gyomra azt mondta, hogy már igencsak régen. Más időmérője pedig nem volt, se óra, se ablak. A jancsikályhát kinyitva talán a kéményen keresztül meghall valami jellegzetes, időhöz köthető hangot. A belvárosi harangszó nem nagyon szokott idáig eltévedni, de valami csak van.

Valami, amit jobb híján csöndnek hívunk, gondolta Virág. Pedig a csönd is tele van hangokkal.

Úgy ült, hogy az ajtónak vetette a hátát. Korábban hallotta a két férfi mozgását. Nem nagyon beszéltek egymással, néha hallott egy-két szót, azt se nagyon értette. De a fapadló recsegéséből érezte a lépteiket, néha odébb tettek egy széket, neszeztek a konyhában. De egy ideje semmi. Semmi. Nem tudta mihez kötni, mióta. A legutóbbi étel után még járkáltak. Talán vacsora volt. Nem mintha különbözött volna egyik a másiktól. Sohasem mozogtak folyamatosan. Aztán az egyik szünet a végtelenbe nyúlt. Vagy mégse? Az ajtóhoz lapult és próbált hallani valamit, nem is tudta, hogy miben reménykedik. Ha hirtelen újra jönnek a léptek, felé recsegve a padlón, lassan, kimérten, talán utoljára – elvégre már tudta, miért van itt, mi végre ejtették túszul és várnak vele.