Arra ébredt, hogy Jonatán ott áll a szoba közepén és ég a nagyvillany, a mennyezetről lelógó csupasz, poros izzó. Az órára nézett. Fél kettő.

- Szia – mondta a férje. - Azt hittem, nem vagy itt. Nem akartalak felébreszteni.

Tünde felült az ágyon.

- Meg akartalak várni – felelte. Nem szabad veszekednünk, figyelmeztette magát. Anyáék is folyton veszekedtek. Nekem nem szabad ezt csinálnom.

- Alig tudtam elszabadulni – vette le a zubbonyát Jonatán. Katonaszaga van, állapította meg Tünde. Furcsa volt ezt a gyűlölt szagot a férjén éreznie. - A feje tetején áll minden, huszonnégy órás ügyelet van a kormányzóságon. A telefon szinte folyamatosan cseng, egy csomó helyi meg interurbán hívás.

- Engem Kati hazaküldött – magyarázkodott Tünde.

- Persze, jól tette – bólintott Jonatán. Leterítette egy székre a zubbonyát, majd egy kis papírcsomagot vett elő a zsebéből. - Ezt az Adria Pékség küldte, mikor meghallotta az ÓMR1 híreit. Sajtos pogácsa. Már nem meleg, de még egész puha. Kérsz?

Tünde bólintott. Finom volt a pogácsa és evés közben egy kicsit rendbe tudta szedni a gondolatait.

- Egész nap pogácsán éltünk – mosolygott Jonatán. Leült a felesége mellé az ágyra és megsimogatta az arcát. Mindketten érezték, hogy a másiknak ennél többre most nincs igénye.

- Ez bántott már napok óta – állapította meg Tünde. - Hogy az apádról ezt mondják. Tudtad korábban.

Néhány polgárőr érkezett, először együtt szidták a tömeggel az egomiakat, majd befutott egy tiszt is, aki megpróbálta helyreállíttatni a nyugalmat, kevés sikerrel. Végül az élére állt annak, amit nem tudott megakadályozni, kinyittatta a tárlót, felmászott a bódé tetejére és nekiállt hangosan felolvasni a nehezményezett hírt, hogy ne egymást hergeljék a polgártársai.

A Hídlap új száma okozta a felfordulást, címlapon hozta a hírt. Az újság birtokába került több bizonyíték azzal kapcsolatban, hogy az akkori fiumei vezetés által szervezett fegyveresek támadták meg annak idején a Halmai-dandárt, legyilkolva a tábornokot, a tisztjei nagy részét és megsemmisítve a készleteiket, ezzel igen nehéz helyzetbe hozva az egységet és az egész környéket. A cikk felsorolta a gyanúsítottakat, külön kiemelve a ma is élő és hivatalt viselő személyeket, első helyen hozva Hercegh Ferenc fiumei kormányzót, aki akkoriban a helyi polgárőrség vezetőjének titkára volt. A nevek többsége ismerős volt, gazdag és befolyásos fiumei családok nevei, de a konkrét személyekről nem hallott. A kormányzó letartóztatásáról sem szólt a cikk, egy Nyéki nevű valakit fogtak le, aki egy tihanyi idősek otthonában lakott pár éve. Ha Tündének nem is volt ismerős a név, több idősebb ember felszisszent, amikor ezt a részletet meghallotta. A kormányzóval kapcsolatban a mentelmi jog jött elő, az újság által megkeresett ügyész azt nyilatkozta, hogy ha a bizonyítékok tényleg valósak, akkor a parlament elé kell vinni az ügyet, hogy a mentelmi jogot függesszék fel és megkezdhessék az eljárást. Se terrorelhárítók, se fiumébe beszivárgó álruhás egomiak nem szerepeltek az írásban. A szerkesztői megjegyzés viszont holnapra konkrét bizonyítékokat ígért, hiszen „egy ilyen súlyú ügyben csak a nyilvánosság ereje biztosíthatja azt, hogy az igazságot nem mismásolják el”.

 - Úgy csinálsz, mintha nem tisztáztam volna le! Mintha nem tisztáztuk volna le! - Jonatán szeme szinte villámlott. - Világosan megmondtam, hogy mit tudok ígérni és te azt mondtad, hogy így is akarod. Hogy fontos neked, hogy meglegyen az a...

Tünde dacosan összeszorította a száját. Jonatán megakadt egy pillanatra és inkább lenyelte, amit mondani akart, nem mintha nem lebegett volna így is ott a ki nem mondott szó köztük.

Egy hosszú pillanatig bámulták egymást.

- Igazad van – szólalt meg végül Tünde. - De úgy érzem, hogy nem lenne lehetetlen kicsit többet...

- Kicsit többet MIT? - csattant fel Jonatán. - Nem költözhetünk össze! A kormányzó fia vagyok, a védelmi iroda megbízott vezetője, az egész életem a rohadt nyilvánosság előtt zajlik. Ennyi erővel a házassági levelünket is kitűzhetném apám ajtajára.

- Nem az egész életed – jegyezte meg halkan Tünde.

- Te se tudod, mit akarsz! - zárta le a férje a vitát. - Ó, hogy... A legjobb lesz, ha most járok egyet!

Mire Tünde bármit is mondhatott volna, Jonatán már be is csukta maga mögött az ajtót, még rá is zárta.

 Tiberius Sempronius Longus, nézte a viasztáblára írt nevet Hannibál. Nem tartotta magát diplomatának, más dolog az uralkodás és más a cikornyás beszéd, ami mögé elrejtik azt, amit igazából mondani akarnak. Elrejtik, de úgy, hogy érhető maradjon. Neki ez nem ment, épp ezért tartott jó diplomatákat az udvarában, követve Hamilkár példáját. Az apa még a fiánál is nyersebb volt, a csataterek és hatalmi harcok edzették, sohasem kertelt, ha ki akarta mondani azt, amit ki kellett mondania. Egyszer majdnem elfogott egy ómagyar hadihajót, ami szerencsétlenségére belefutott Hamilkár inváziós flottájába Massiliánál. Az ómagyar kapitány fenyegetni próbálta, de nem jutott vele messzire, Hamilkár letisztázta, hogy ezek szerint valamelyikük hamarosan meg fog halni és máris a lényegre térhettek. Az ómagyarok elmenekültek, de biztos nem teszik ki az esetet a dicsőségtáblájukra. Bár más forrásból soha nem hallotta ezt a történetet, a büszke átkerültek valószínűleg eltitkolták a népük elől.

Három éve történt az átkerülés, meg akkortájt indult a blog, ami olyan szavakkal (illetve szavak új jelentéseivel) gazdagította a magyar nyelvet, mint az "elkeltulás", az "emancipátor" vagy az "anti".

Három év nem nagy idő, de ezalatt Ómagyarország világa folyamatosan bővült, fejlődött (de legalábbis változott), voltak posztokban gazdagabb és szerényebb időszakok (ezzel fordítottan arányos macskaaktivitással), születtek évadok, kis, nagy és még nagyobb terjedelmű művek. Jelenleg úgy tűnik, hogy a blog és a hátterét adó világ eléldegél még egy darabig, ez pedig nem jöhetett volna létre, ha nincs az olvasók folyamatos figyelme és érdeklődése. Jövőre, veletek, ugyanoda átkerülve!

(Eredetileg szülinapi ajándékként felkerült volna az első évad papírkiadásának e-könyves változata is letölthető formákban, de ez karácsonyra tolódik, hogy ki is nézzen valahogy a dolog.)

Kossuth kora délután érkezett meg a védelmére küldött lovasok és egy újabb imazigen egység kíséretében. Az új kikötő megszerzésével érezhetően gyorsabban érkeztek be az erősítésnek szánt csapatok és az utánpótlás, így a főseregnek csak a háborúval kellett foglalkoznia, nem lassította le semmi. Hannibál ezt is az ómagyaroktól vette át. Az ómagyar katonai vezetőket nem tartotta nagyra, akiket látott és akikről hallott, egytől egyig szerény képességekkel rendelkeztek; ha nem lettek volna tűzfegyverekkel felszerelve a katonáik, ha nem lett volna rádiójuk és jól szervezett utánpótlásuk, pusztán a hadi tehetségüket alapul véve már az országuk sem létezett volna. Valószínűleg egy nagyobb csatát le se tudnának vezényelni, nem látnák át a helyzetet. A siker három tényezőjéből a punok egyelőre csak a harmadikat tudták úgy-ahogy alkalmazni, az utánpótlást. Ehhez aránytalanul nagy erőfeszítésre volt szükség a flotta részéről, még a rómaiaknak bérszállítást végző hajók egy részét is visszatartották, amikor azok visszatértek a latin félszigetre Ibériából. Sok gálya kellett a szállítmányok biztosításához is, de úgy tűnt, működik a dolog. A karthágói sereg nem prédálta fel sáskát módjára az elfoglalt területeket, ezzel a helyiekkel is kevesebb lett a konfliktus, nem kellett annyi megszállót hátrahagyni és a katonák élelmezése sem függött a szerencsétől. Mi több, még a vesztüket érző helyi hadurak sem perzselték fel a saját földjeiket visszavonulás közben, bár valószínűtlennek tűnt, hogy ezt csupán a pun utánpótlás híre miatt nem tették meg. Lehetséges, hogy féltek a saját katonáiktól, elvégre a többségük hirtelen, sokszor erőszakkal besorozott paraszt volt, akiknél már túlfeszítette volna a húrt a saját életük felégetése.

A király szálláskészítői némi mérlegelés után alkalmasnak találták a csatatérrel szomszédos dombon álló apró erődítményt Hannibál számára. A csata után egy kisebb csapat bennszülött ide vetette be magát, az imazigen lovasok ellen menedéket is találtak, mert azoknak nem volt kedvük leszállni a nyeregből és közelharcot vívni sötét köveken; az erősítésül érkező pun könnyűgyalogság azonban pár perc alatt felszámolta az ellenállást. Hősök ugyan nem lettek, de a király számára készített jelentésbe névtelenül bekerültek, mint a legtovább fegyverrel kitartó egység a fiatal Mago tönkrevert seregéből.

A feldúlt faluból visszaérkezve Hannibált valami rossz érzés fogta el a sátrába lépve, le sem ült, hanem egyből visszatért a szabadba. A halottak máglyáinak és a sereg őrtüzeinek fényénél kevésbé nyomasztották a gondolatai. Az ember sem az ellenségeit, sem a szövetségeseit nem választhatja meg szíve szerint, gondolta. Még az isteneit se. A Király és az Úr választhat, mi legfeljebb csak alkudozhatunk velük. Esetleg kérhetünk, bár újabban Tanith Anya is fukarul bánik a kegyeivel.

A lenyugvó nap megfestette az eget és a vöröses derengésben szépen kirajzolódott a dombot uraló erőd sziluettje. Hannibál már korábban is rácsodálkozott ezekre az épületekre, lépten-nyomon beléjük botlottak, a szárdok nuraghének hívták őket. Senki sem tudta, kik építették és mikor, de mindenki mondott valamit. Némelyikben még laktak, másokat síroknak neveztek és a lemúroktól félve elkerülték. Mago se nagyon használta ki őket, egyik se, pedig a fiatal mondjuk ide csoportosíthatta volna a tartalékát és több gondot okozhatott volna velük, mint az a maroknyi bolond szárd, akinek a vére csak sötétebbre festette az ősi köveket.

- Pár napig itt maradunk – mondta rögtön a szállásmesterének és a nuraghére bökött. - Ott akarok addig lakni, már ma is.

- Négy lovas – jelentette büszkén Haszdrubál. Az események híre megelőzte, Hannibál nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a csatában mindenki megkapjon minden olyan információt, ami érinti, méghozzá minél hamarabb. A palotahegy oldalába épített kaszárnyában folyamatosan gyűjtötték Karthágó utcáiról a kölyköket, akik fiatalok voltak, fürgék és elég dörzsöltek ahhoz, hogy egy kikötővárosban is életben maradjanak az utcán. Ennél jobb alapképzés nem kellett a hadszíntéri futároknak sem. Megtanították őket írni és olvasni, edzették a memóriájukat, hogy pontosan továbbítsák a parancsokat, edzették a szemüket, hogy gyorsan fel tudjanak mérni helyzeteket, legyenek azok kicsik vagy az egész csatatérre kiterjedők, edzették a testüket, hogy tudjanak futni, lovagolni és ha kell, fegyverrel megvédeni magukat. A katonák a „király fattyainak” nevezték őket, és a hadjárat első napjaiban nagy népszerűségnek örvendtek a hirtelen összegyűjtött seregben. Végül nyilvánosan kasztráltak három harcost – egy baleárit, egy numidot és egy punt – a fattyakkal való erőszakoskodás miatt és a fiatal fiúk tabuvá váltak. Hannibál nem várta el az egyszerű fegyverforgatóktól, hogy megértsék, miért érhetnek többet ezek a küldöncök akár egy osztag jól képzett hoplitánál is, de ahhoz ragaszkodott, hogy ne tegyenek keresztbe az elképzeléseinek. A zúgolódásra és értetlenkedésre pedig jó gyógyírnek bizonyult a győztesnek ígérkező hadjárat.

Haszdrubált két fattyú is megelőzte, pedig a fiúk gyalog voltak, a király testvére pedig lovon.

- Négy lovas – bólintott Hannibál. - Az egyikük egy nemes fia.

- Igen, azt hiszem – bizonytalanodott el Haszdrubál. Láthatóan másmilyen fogadtatásra számított.

- Ha hazaérünk, követet kell küldened a családjához, hogy a kártérítésről egyeztessen.

- Csatában halt meg katonaként, nem hi...

- Megmondtam előre – emelte fel kicsit a hangját Hannibál. Az öccse becsukta a száját, szeme mellett megrándult egy izom. - Nem a szokások miatt kell, hanem mert én azt mondtam. Egy embert sem kellett volna vesztened. Főleg nem lovast. Te tudod a legjobban, hogy mennyi idő és pénz, mire valakiből olyan képzett lovas lesz, mint amilyet most elvesztettél. Négyet.

Az imazigen lovasok fenyegetően rázták a fegyvereiket az esetlen védőkörbe tömörült parasztok felé, de végül sikerült tartaniuk magukat a parancshoz és nem ugrattak neki a szánalmas fegyverekkel felszerelt „felkelőknek”. Végül egy csillogó páncélt viselő pun tiszt érkezett melléjük a kíséretével és megadásra szólította fel a bekerített helyieket, bántatlanságot és hazatérést ígérve nekik. A szigetlakók fegyverei nemsokára a földre hullottak és a nomád lovasok mögül előmerészkedett a karthágói gyalogság is, hogy kisebb csoportokra válassza szét a foglyokat és elhajtsa őket a harcmezőről. A domb másik oldalán a görög zsoldosok még tartották magukat, de csak azért, mert Hannibál nem vezényelt végső rohamot – ez a csata eldőlt és minden további veszteség értelmetlennek tűnt. Az íjászok és a baleári parittyások közelebb húzódtak, hogy megtörjék a falanxba húzódott zsoldosok ellenállását, bár a lövedékek nagy része ártalmatlanul pattant le a nagy pajzsokról és a tompán csillogó sisakokról, lábvértekről.

Hannibál leengedte a távcsövét, a legénye már ugrott is, hogy puha szövetbe burkolja és elrejtse a szépen megmunkált fatokba.

- Nincs szükségünk rájuk – közölte Haszdrubállal. Öccse izzadtan, véresen szuszogott mellette, nemrégiben ért vissza Mago fiának üldözéséből. A Tarfejű örökösét nem sikerült élve elfogni, de nem is nagyon akarták. Ha megadja magát, túlélhette volna a csatát, de a dicsőségesebb utat választotta. Mindenkinek jobb így. Haszdrubál szerette volna saját kezűleg levágni, de egy imazigen klánfőnök lándzsája gyorsabb volt nála.

- Kimozdítjuk és oldalba kapjuk őket – kiáltotta a bátyjának, szemében mintha tűz csillogott volna.

- Miért ordibálsz? - kérdezte Hannibál. - Itt állok melletted és a csatazaj is elült már.

Haszdrubál savanyú képet vágott.

- Nem is vetted észre, hogy kiabálsz – állapította meg Hannibál.

- Massinissa alvezére is hamarosan ideér a lovasaival – folytatta zavartan az öccse, most már jóval halkabban. - A gyalogságunk szemből fenyegeti, a két lovascsapat pedig felmorzsolja őket oldalról.

Hannibál kicsit előredőlt a nyeregben, majd megrázta a fejét.

- Nem – mondta végül.

Az éjszaka közepén verték fel. Amúgy is rémálmai voltak, ismeretlen, arctalan alakok elől kellett menekülnie; ébredés után se fogadta túl nagy különbség.

Mikor felfogta, hogy mit mondanak neki, csak felkapott pár dolgot és már kint is voltak az utcán. Három sarok és a településről is. Egy terebélyes fa törzsének dőlve próbálták kicsit átgondolni a helyzetet. A veterán szokatlanul élénknek tűnt de még a közvilágítás sápadt fényében is látszott, hogy mennyire ki van tágulva a pupillája.

- Azt hitték, ilyen könnyen elkapnak! - Szinte hencegett, az összképet csak a rendszertelenül rátörő köhögés zavarta meg. - Azt hitték, tartok otthon valamit, ami nekik kell!

A veterán megszállottságát már korábban megcsodálták mindketten. A lelkész és Vadány már csak az utolsó lépcsőfokot képezték, ők is csak azért, mert a rák rövidre zárta az előkészítésre szánt időt. Az évek során az öreg – halott barátja bőrébe bújva – összeszedett minden nyilvános információt Halmai hadjáratáról és egy csomó, szintén nyilvános, de látszólag sehogy sem kapcsolódó dolgot Fiuméből. Mindent jegyzetekkel látott el, a hiányzó darabokat pedig a korábban hallott dolgaiból, némi kreativitással pótolta – de sohasem keverte a kettőt. Amit nem tudott bizonyítani, azt külön jelölte, sokszor tippet adva arra is, hogyan lehetne rá bizonyítékot találni. Megfelelő kezekben és elégséges hivatalos hatalommal az ember háta mögött a hipotézisnek számító részek is igazolhatóak vagy cáfolhatóak. Külön listázta azokat, akik benne voltak az akcióban, az egyszerű bakáktól kezdve a kitalálókig és levezénylőkig, illetve azokig, akiknek muszáj volt benne lenniük ahhoz, hogy mindez létrejöjjön és működjön. A mostani kormányzó, Hercegh Ferenc is ott volt a lista vége felé, akkoriban sokadrendű gyanúsított, ma viszont az elsődleges célpont a veterán kereszteshadjáratában. Nyékivel kapcsolatban is megtelt jó pár lap az öreg szálkás betűivel, de a régi nagyfőnök (ha az volt) ma már fel se fogná, ha vád alá helyeznék. Csak nyáladzana egy kicsit, mint általában.