A sötétzöld felderítőkocsi beállt két fa közé az Erdősor utcában. Para még be sem húzta a kéziféket, Jonatán már át is lendült az alacsony ajtó fölött a bukócsőbe kapaszkodva.

- Itt várj – szólt vissza futtában Parának. - Szólok, ha kellesz!

Tündének itthon kell lennie, gondolta. Az egész irodát szabadságolták két napra, mert átszerveznek, pakolnak, a titkárnők csak láb alatt lennének. Belökte a társasház ajtaját, átvágott a kaviccsal felszórt belső udvaron, majd feldübörgött a lépcsőn. A függőfolyosóra érve megtorpant. Tele volt indulatokkal, furcsa késztetésekkel, a szíve össze-vissza vert, beszélni is alig tudott volna pár szónál többet, nem maradt semmi levegője. És igen, Parát már lecseszte pár hülyeségért idefelé jövet, de még mindig nem adta ki magából a kiabálnivalóját.

És nem fog Tündével kiabálni.

Mikor ökölbe szorította a kezét, hogy hármat az ajtóra csapjon, a felesége megelőzte. Biztos látott az ablakból és most meg lehet rólam a véleménye, gondolta Jonatán.

- Mi az? - kérdezte Tünde. Azt az antiméretű polgárőr gyakorlót viselte, amit egy elfekvő készletből szereztek neki, mezítláb volt, zöld trikóban melltartó nélkül, hasán nedves foltokkal. Egy víztől csöpögő bögrét tartott a kezében. - Valami baj van?

- Nincs – nyögte Jonatán. - Hadd menjek be.

Az öreg Hercegh kelletlenül feltette a szemüvegét, sóhajtott egyet, majd újra maga elé emelte a papírt, amit a fia az asztalra helyezett. Csak az időt húzza, gondolta keserűen Jonatán. Nagyon jól tudja, mi áll a lapon. Ott van rajta az aláírása. Remélte, hogy azért nem tűnt túlságosan sz

ámonkérőnek a mozdulat, ahogy letette a határozatot az apja elé. Próbálta visszafogni magát.

- Igen – mondta végül az öreg Hercegh. - Én akartam szólni neked, csak már elmentél valahova. A futárodat meg nem akartam utánad szalajtani... ezzel. Gyorsan kellett dönteni, mert az északiak...

Jonatán orrában még ott volt Tünde illata. Tegnap éjszaka végre minden tökéletes volt. Félre tudták tenni a felgyűlt sérelmeiket, a jövő bizonytalanságát, a méltatlan lakás körülményeit és... Egyszerűen tökéletes volt. Reggel pedig ott várta a papír az irodájában, hogy a Védelmi Bizottság felmentette az egyesített parancsnoki tisztéből. Indoklás nélkül.

A 2011 őszén indított regény felkerült részei olvasási sorrendben.

A regény e-könyves változata:

Ómagyarország lángokban (első kötet, kézirat):

ÓML1.  pdf

ÓML1.  prc

Előszó a blogos publikáláshoz

Prológus

Első
Második
Harmadik

Az év végi tennivalók, az ünnepi készülődés, a kéziratból bekészletezett tartalék elfogyása és egy nagy lélegzetvételre alkalmas dramaturgiai pont elérése miatt az Ómagyarország lángokban története 2012 első munkanapján folytatódik majd, akkor viszont rögtön egy új nézőpontkarakter fejezetével. Idén még várható az első tíz fejezet átnézett és e-könyves formátumokra rendezett letölthető változata, egy gyűjtőlap a mostani regényhez és - talán - Az Átkerülés napjai e-könyves változata is.

Az eddigi kitüntető figyelmet, véleményeket, helyesbítéseket ezúton is köszönöm és remélem, hogy az új évben is együtt folytatjuk - a lángok igazából akkor fognak csak felcsapni.

 - Az írnokok közül válassz – parancsolta Hannibál Himónak. - Legyenek fiatalok és jó eszűek. Beszéljenek több nyelven, mert meg kell tanulniuk ómagyarul és az nehéz nyelv. Legalább hárman legyenek, de ne többen ötnél. Mondani akarsz valamit.

- Igen – felelte Himo.

- Akkor mondd!

- Kossuthnak megvannak a saját tanítványai. Az egyik fia és az egyik unokája. Őket készíti fel, hogy az örökösei legyenek a tudományának.

- Igazad van – ismerte el Hannibál. - De úgy tudom, nem örökölték atyjuk bölcsességét, sem szorgalmát. És a vér összeköti őket. A legalkalmasabb örökösöket akarom, ezért választunk a gyökértelen írnokok közül. Ha méltóak lesznek rá, felszabadítom őket, felemelem, gazdaggá teszem és a hűségük csak az enyém lesz. Ha Kossuthnak nem tetszik a dolog, nem érdekel. A király parancsát tisztelnie kell.

- Tisztelni is fogja – mondta Himo. - Még ma bemutatom neki az új tanítványait.

Hannibál belső tanácstermébe mentek, majd a vastag, szövetekkel fedett faajtókat magukra csukták és hasonlóképpen tettek az ablakokat védő táblákkal. A sötétséget mécsesekkel és ómagyaroktól szerzett, sápadt színű gyertyákkal enyhítették.

- Honnan tudod? - kérdezte Hannibál ómagyarul. Intett az öreg tanácsosnak, hogy helyet foglalhat, majd ő is leereszkedett a székébe. - Én még semmi ilyenről nem értesültem.

- Hamarosan fogsz – ígérte Kossuth. A tanácsos nem beszélt olyan jól ómagyarul, mint a királya, sokszor kereste a szavakat, sokszor rosszul használt ragokat és a hangzása is idegen volt. Nem tehetett róla, könyvekből, szógyűjteményekből tanult és leginkább olvasásra használta a nyelvet, társalkodni pedig csak két rabszolgával tudott, akik rövid ideig egy fiumei hajón éltek mielőtt nyomuk veszett volna egy viharban. - Van egy emberem Fiumében, aki az ómagyar rádió fontosabb híreit rendszeresen elküldi nekem futárgalambbal. Sajnos nem annyit, mint szeretnék, mert a réztok igen apró és a madarakat sem tudok visszajuttatni elég sűrűn a kereskedőkkel.

- Látni akarom az üzenetet – mondta Hannibál.

A tanácskozást végül döntés nélkül zárták, leginkább azért, mert Hannibált egyre jobban kínozta a pár napja kiújult szemgyulladása. Abban maradtak, hogy kipuhatolják az ómagyarok álláspontját egy szárdok közé küldendő emancipációs csapat indításával kapcsolatban, de ugyanakkor az irtóhadjárat előkészületeit is elkezdik a megfelelő, hegyi tapasztalatokkal rendelkező harcosok összegyűjtésével. A zsoldosvezérek képviselője is felvetette, hogy elképzelhető, hogy tud Ibériából harcedzett katonákat szerezni, akik viszonylag olcsó bérért felfogadhatóak és újabban már sokkal inkább Rómát és nem Karthágót tartják az ősi ellenségüknek. Bár a zsoldosok hamar túl szoktak lépni ezeken az ellentéteken, ha a megrendelő időben és jó pénzt fizet.

A szembaja egy időre magára hagyta, miután hazatért a szigeti hadjáratról. A vonuló sereg és a csaták pora megkínozta, de a friss tengeri levegő és a sok munkával tisztán tartott palota jót tett neki. Talán az istenek is segítették, hiszen lerótt nekik minden kötelező áldozatot, sőt, kicsit még azon felül is. Orvosa különféle növények főzeteit itattatta vele rendszeresen, illetve nemrégiben szerzett egy Hannibálhoz hasonló korú, krétai származású rabszolgát, akinek hasonló betegsége volt, csak a másik szemén. Így már bátrabban mert kísérletezni új szerekkel, ráolvasásokkal, sőt, még egy ómagyar gyógyszert is kipróbált rajta, amit egy kereskedő hozott nemrégiben. Az eredmények egyelőre biztatónak tűntek, de a király számára maradt a már jól bevált gyógynövényes-olajos borogatás.

- És a nyugalom – ismételte meg az orvos sokadjára. - A szemed legnagyobb ellensége az, hogy a tested fáradt és feszült. Nincs ideje meggyógyulnia.

- Nincs – értett egyet Hannibál. - És nem is lesz neki. Még egy halott király is jobb egy tétlennél.

Szardínia lakóival viszonylag kevés probléma ígérkezett. A civilizált részeken élő sokféle nép számára a pun hódítás leginkább csak üdvözlendő változásokat hozott. Sokuk ősei karthágói alattvalók voltak, de az azóta beköltözött görögök, latinok és egyéb népek sem veszítettek semmit azzal, hogy Hannibál végigsöpört a földjükön. Megszűnt a polgárháború, megszűnt a több állam által fenntartott embargó, a megtűrt-támogatott kalózok visszaélései, eltakarodtak a helyi kiskirályok – helyettük lett egy nagy, a kormányzó, aki ugyanúgy beszedte az adót, de a királyának elszámolni tartozott minden lépésével. Hannibál pedig a maga egyszerű módján világossá tette, hogy milyen dolgokban nem tud elnéző lenni a saját embereivel sem.

Korzika eladása igen jó üzlet volt, fejtette ki több résztvevő is a tanácskozáson. Az istenek különös bölcsességgel és szerencsével áldották meg a királyt, mikor ezt a gondolatot a fejébe ültették. Mindazok az elemek, akik Szardínián gondot okozhattak volna, átmenekültek az északi szigetre és most már az oda áthajózott római légióval boldogítják egymást. Ráadásul a rómaiak bizonyos feladatokra karthágói zsoldosokat béreltek fel, ami újabb bevétel a városnak, nem is beszélve a talentumokról, amiket a szigetért küldtek és küldenek majd évről évre. Hannibál némán bólogatva fogadta a dicséreteket, tudta, hogy többségük csak üres fecsegés és számító hajbókolás. De valami azért lehetett mögöttük, mert Nagyszigeti Bodmilkár jelentései csak elhanyagolható ellenállásról számoltak be, ezek az elszórt esetek sem okoztak különösebb problémát a csapatainak. (A kormányzó – a Barkidák rokona egyébként - első dolga volt új tisztjéhez való nevet felvenni, talán azt remélte, hogy a „szigeti” előbb-utóbb lekopik belőle.)

Bodmilkárt haja már igencsak megritkult, de azt a keveset, ami megmaradt, nagy becsben tartotta. Vékony, színtelen hajszálait több fonatba tekerte és míves bronzkarikákat húzott rájuk. A parázstartó rőt fényében olyan volt, mint egy aszott, eres koponya, amire piszkos szalagokat tűztek.

Igazából senkit sem zavart vele, nem arra szánta az arcát, hogy nagy tömegeknek mutogassa. Egyetlen dolog éltette már csak, az, hogy a király hatalmát belső ellenség ne veszélyeztesse. Ő kutatta fel Hamilkárnak a régi nagytanács túlélőit, sokakon saját kezűleg hajtotta végre az új király ítéletét, majd egy üresen maradt villába költözött a főváros kertjeiben és hosszú évek kitartó munkájával elérte azt, hogy idebent kevés olyan dolog történhessen, amiről ő ne tudna.

Miután Hannibál trónra lépett, Bodmilkártnak egy ideig újra sok dolga akadt, de azóta szinte nem is látták. Minden holdtöltekor elküldte a jelentését egy kiváló memóriájú görög herélt szájával, aki ritkán mondott olyat, amire felfigyelt volna a hallgatója. Most azonban az öreg maga kért kihallgatást és személyesen kívánt megjelenni.

- Király – biccentett Hannibálnak, mikor belépett. Hannibál intett, hogy hagyják magukra őket.

- Üdvözöllek, Bodmilkárt – tolta az öreg elé a boroskancsót. - Ülj le és igyál, ha akarsz. Magadnak kell töltened, nem kívánok füleket és szemeket a magamén és a tiedén kívül a szobában.

Bodmilkárt dünnyögött valamit, nehézkesen leült majd ivott egy pohár bort.

- Térj a lényegre – utasította Hannibál.

- A régi tanács leszármazottai és támogatói asztalközösséget alapítottak a távollétedben – közölte Bodmilkárt. Fakó, vizes szemével Hannibál tekintetét kereste. - És még csak nem is titkolták.

- Asztalközösséget – bólintott Hannibál. - Ha együtt esznek, legalább könnyebb mindet megmérgezni. Ezt te mondogattad régebben, mikor a zsoldosurak alapítottak egyet. Történt más is?

Már sötétedett, mikor a hazatérő flotta első hajói elérték Karthágó kikötőjét. A hegyfokon lángolt az iránytűz, de mikor a első háromevezősoros felbukkant a kikötő bejáratában, maga a város is fénybe borult. A falakon először fáklyák apró fényei lobbantak fel, majd az őrök a bástyákon összekészített farakásokhoz futottak és az olajjal átitatott rostokat is meggyújtották. Úgy futott végig a fény a tengert szegélyező falakon, mintha egy láthatatlan ujj vezette volna. Ahogy a király megerősített hajóraja is befordult a kőtornyokkal övezett bejárathoz, előbukkant a kereskedelmi kikötő is a falak mögül. A rakpartokon és a környező kis tereken, raktárak mellett mindenütt emberek szorongtak és éljeneztek. Ruhákat, pálmaágakat, fáklyákat lengettek.

Ha a gazdag zsákmánynak örülnek, csalódni fognak, állapította meg Hannibál. Hoztak haza zsákmányt, persze, de nem sokat. Néhány rabszolgát, kincseket, márványt, zsákmányolt fegyvereket, de azokból se mindet, mert a szigeten szervezendő helyőrségnek hagyták hátra a javát. Nem dúltak fel egyetlen gazdag várost sem, amit most magukkal hoznak, az leginkább az elmenekült és a harcokban elesett nemesek és kereskedők házából származik. Még azokat a pénzérméket is eredetileg a hazai kikötőben hajózták be, amiket most majd szétszórnak az ünneplő tömeg között, ahogy azt a bort és húst is dél-itáliai görögöktől vették, amit a kijelölt hajókról fognak a kikötői csőcselékre pazarolni.