A szürkület kezdte ellepni a fák alját. Vadánynak meg kellett állnia, mert rájött, hogy fogalma sincs, merre jár. Nem szokott eltévedni, még erdőben sem, de most túl sok minden zsongott a fejében, túl hevesen vert a szíve és a laposüvegből is nagyobbat húzott a szigeten, mint kellett volna. A láp mintha a fénnyel együtt változott volna, a fák tömörebbek lettek, a bokrok megnyúltak, a laposokban rezgő víz mintha besűrűsödött volna, hogy annál nagyobb erővel rántsa le a rossz helyre lépő idegent. Kissé odébb mintha egy lidérc vonaglott volna. Vadány persze tudta, hogy mi az, hogy nincs benne semmi túlvilági, de az ösztöneinek nehéz volt parancsolni. Egy fatörzsnek vetette a hátát és próbálta összeszedni magát. Még sose voltam ilyen közel, gondolta. Erre várok már... Mindig is erre vártam.

De a lelkész nem fog megvárni, kimegy az erdőből és egyből lebukik. Érzem a csontjaimban, hogy egyből le fog bukni.

Mélyeket lélegzett, kicsit kitisztult a feje. A lidérc is eltűnt, helyette viszont felismert egy villás fatörzset, ami mellett eljöttek idefelé. A túloldalán pedig megmozdult valami sötét tömeg, sár cuppogott a mozdulatai nyomán.

Vadány elővette a pisztolyát.

A tiszteletes vett egy mély levegőt, biccentett egyet a két másik férfi felé majd megfordult és eltűnt a lápot övező sűrű bozótban. Egy darabig még hallatszott az egyre távolodó zizegése, majd csak az erdő hangjai maradtak. Bennük sem volt semmi megnyugtató.

Vadány az ősz hajú veterán felé fordult.

- Menjünk – sürgette. - Ha a papot elkapják, akkor ezt a helyet hamar kiszedik belőle.

A veterán bólintott majd nagy nehezen feltápászkodott a korhadt rönkről. Vadány elvette tőle a hátizsákját, ha pár perccel tovább bírja szusszal az öreg, már megérte a cipekedést.

- Arra kerüljünk – intett neki jobbra. - Próbáljunk minél kevesebb nyomot hagyni magunk után.

A veterán ezt már nem bírta ki vigyorgás nélkül. Túl sok fogat nem hagytak meg neki az évek, futott át Vadány fején.

- Még húsz év múlva is jobb leszek az erdőben, mint maga, fiatalember...

Fiatalember...

- Nem kétlem – felelte Vadány. - Én húsz év múlva nem akarok ebben az erdőben lenni. Induljunk!

Hiába nyert majdnem egy egész napot a pesti kitérővel, nem sokat profitált belőle. A „pályaudvaron” (kisebb volt, mint a pesti „állomás”, de kétségtelenül elegánsabb benyomást keltett) várta egy gyakornok a Kereskedelmi Hírszerzéstől, segített vinni a táskáját, de egyéb hasznát nem sikerült vennie. A székházban – egy fél szárny a kormányzói palotához tapasztva – kapott még egy táskát, amibe hasznosnak gondolt ruhaneműket és egyebeket szedtek össze, többek közt egy penetráns szagú rovarriasztós tégelyt is, illetve egy görög-magyar diplomáciai szószedetet, ami persze nem a most szükséges nyelvjárást képviselte. Az ezredes nem volt bent, csak az a tisztje, akivel már telefonon is beszélt. Tőle kapott egy gondosan összekötözött, vaskos kartonlapok közé szorított mappát, rajta pár „Bizalmas” pecséttel.

- Amit tudtunk, összeszedtünk – magyarázta. - Sajnos helyzet van, ezért minél előbb jelentkeznie kell a rombolón.

- Milyen helyzet?

- A parancsnokság úgy vélte, hogy Ön már nem fog időben megérkezni, ezért utasította Vass tanácsost, hogy szálljon fel a hajóra.

Vass volt az az egyébként neves római-kelta szakértő, akit az esztergomiak szerettek volna a küldöttség tárgyalójának kinevezni, csak a KH fiumei vezetése ezt megvétózta, lévén Vassnak semmiféle görög tapasztalata nem volt. Viszont ő a közelben tartózkodott és egyelőre senki sem tett neki keresztbe.

- És már fel is szállt – állapította meg Ajtony.

Ajtony elsősorban ómagyar volt és csak utána fiumei lakos. A Kereskedelmi Hírszerzést itt alapították és egy pár éves fővárosi kitérő kivételével mindig is itt volt a központja. Ómagyarországtól északra és keletre nem tudtak olyat nyújtani az ott lakó barbárok, ami indokolta volna egy ilyen szervezet működtetését az irányukba, a mezei felderítők el tudtak intézni mindent. A civilizáció – legalábbis az ómagyarok megérkezéséig – a tengernél kezdődött, itt pedig nem lehetett sem erőből, sem atyáskodva kapcsolatokat építeni, politizálni, kereskedni. Az átkerült tudást védeni kellett, beleértve az információ mellett a tárgyakat is, amiknek pedig jó áruk lett volna az anti nagyhatalmak piacain. Eleinte ezt szűrte a KH, később elkezdte a külkereskedelmet is szervezni, mindig szem előtt tartva a nemzetbiztonsági érdekeket (és az azóta már sokkal enyhébb időszennyezés elleni törvényeket), mostanra pedig magába olvasztotta a különféle hírszerző alosztályokat is, a felhalmozott tudása és kapcsolatrendszere pedig a diplomáciai feladatokhoz is kézenfekvő megoldássá tette. Főleg, hogy ezt a három tevékenységet - hírszerzést, kereskedelmet, diplomáciát – néha nehezen lehetett megkülönböztetni az antiknál. Ajtony is szeretett inkább diplomataként gondolni magára, néha már meg is kapta a „hivatásos” diplomatáknak járó figyelmet. Néha. De az nem most van.

Újra megnyomta a csengő gombját, a házból hallotta, hogy az szól is, de odabent továbbra sem mozdult semmi. Lábujjhegyre állt, hogy átlessen a tömör fából ácsolt kapu fölött, de hiába volt magasabb az átlagnál, így sem látott semmit. Az utcáról csak az emeleti hálószoba ablakát lehetett látni, úgy tűnt, hogy be van húzva a függöny. Se telefon, se csengő, úgy tűnik, nincs szerencséje. Virág vagy egész nap piacozik valahol, vagy elutazott. Attilát minden bizonnyal már bevitték, látta a bevonultatási menetrendet, tegnap volt soron a szegedvári és a felszegedi körzet, gondolta, Virág örülne neki, ha váratlanul meglátogatja átutazóban. Ide kellett volna szólnia korábban, de fogalmas sem volt, mikor érkezik pontosan és a nővérét ismerve biztos volt most elég baja a bevonulás miatt. Nem akarta még jobban leterhelni, elég neki a család. A szűkebb család.

Végül hoztak neki enni is. Azt hitte, ez már a vacsora, de csak ebéd volt, a nyitott ajtón keresztül látta, hogy a nap épp azt a nagy festményt süti meg, amit az embere a harmincadik születésnapjára vett neki. Vagyis dél körül járhat az idő. Sokkal hosszabbnak tűnt, bezárva a szobába, megfosztva a napfénytől, a nagy óra számlapjától. Zavarta, hogy ilyen gyorsan elveszítette az időérzékét. A napfényben fürdő festmény egy idealizált szkíta családot mutatott, olyan jurtával, ami csak a művész fantáziájában él, az alakok is sokkal nyúlánkabbak voltak, mint az igazi íjfeszítők, egyedül csak a bokor mellett ülő kislányt találta el úgy-ahogy a festő. Az a kislány én vagyok, gondolta Virág, csak én létezem már ebből az idillből. Majd Kovács hadnagy becsukta az ajtót és az asszony magára maradt a csúnyán, szakadtra szelt kenyérből, sajtból és egy darab kolbászól álló ebédjével. Hoztak neki egy kancsó vizet is, de nem akart sokat inni. Enni se nagyon. Annál ritkábban kell megalázkodnia a szüksége miatt. Még különben sem gondolt ki semmit, hogy mit tehetne. Ha van egyáltalán bármi, amit tehetne.

Kovács hadnagynak már nem volt az a frissen vasalt illata, mint reggel, amikor beengedte őket. Szúrós izzadságszagot hozott be magával az embere szobájába, pedig annyira még nem volt meleg, itt bent, a vastag falú házban főleg nem. Talán félnek?

Nem tudta, hogy mi számít „sok” vécézésnek, meg annak is örült, hogy legalább egy fal és egy ajtó elválasztja a két férfitől, így csak akkor jelzett nekik, mikor már szinte fájt a hasa a visszatartástól. A kopogásra szinte rögtön kinyílt az ajtó. Kovács hadnagy – vagy akárki is legyen az – állt a másik felén.

- Vécé? - kérdezte. Virág szó nélkül bólintott. Nem volt hajlandó úgy érezni magát, mint akit megaláznak éppen. A háza idegennek tűnt, pedig semmi sem változott, a két behatoló nem nyúlt semmihez. Az ágya vetetlenül éktelenkedett, ahogy reggel kimászott belőle, ki akarta vinni a kertbe az ágyneműt, hogy a nap átmelegítse és késő nyári szaga legyen az éjszakájának. A puszta szagára emlékeztette, véletlenül jött rá egyszer, hogy így hozhatja a legegyszerűbben közel az álmaihoz. (Az emberének azt mondta, hogy a nap kiszárítja és fertőtleníti a huzatot). A konyhában ugyanúgy álltak az edények, ahogy hagyta, még nem pakolta össze őket a mosogatáshoz. Az asztalon egy kendőt látott, rajta egy fél karéj kenyeret. Azt már ők rakták oda. Tudatosult benne, hogy mennyire éhes, reggel csak pár falatot evett. De nem volt hajlandó enni kérni, egyelőre nem. Ennél többet is ki kell bírnia.

Tartott tőle, hogy a vécére is el akarják kísérni, de szerencsére nem tették. Valószínűleg már átnézték előtte a helyiséget, az ablakot bezárták és leszedték róla a kilincset, nem mintha kifért volna rajta. Esetleg kikiabálhatott volna. Így is megteheti, ha kitöri az üveget, de az zajjal jár és mire kiálthatna... Utána észrevette, hogy minden olyan dolgot is kivittek, amivel ki tudná törni az üveget, még a fa vécékefét is. Esetleg ha ruhába bugyolálja az öklét... Fogalma sem volt, hogy milyen erősen kell megütni az üveget és félt volna, hogy megvágja magát. Ha valamelyik gyereke itthon lenne és miatta kellene, nem is gondolkodna a dolgon. De így...

A konyhai nagy falióra percmutatója a XII-re ugrott, hat óra, és szinte ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. Rövid csengetés volt, az asszony meg se hallotta volna, ha még alszik, de nem aludt, mert rendbe akarta rakni a házat. Tegnap már nem volt kedve hozzá, de zavarta a rendetlenség. Adnom kell erre, különben teljesen szétcsúszok, figyelmeztette magát, így már ötkor fent volt, szinte a nappal kelt és a nappalival már egész jól állt. Épp egy reggeli kávén gondolkozott, amikor becsöngettek.

- Ki a fene ez ilyen korán? - mormolta félhangosan. A kandalló melletti tükörben gyorsan megnézte magát. Slampos, gyűrött ruha és egy nevetséges kendő, amivel felkötötte a haját. Remek. Így még az udvarra se mehet ki, nemhogy a kapuhoz.

Újra egy rövid csengetés.

Nem várt senkit. Házaló ügynök ilyen korán nem csenget be, ha van egy kis üzleti érzéke. Hacsak azért nem, mert el akarja kerülni a rendőröket. Végül úgy döntött, hogy nem érdekli, ha fontos a dolog, majd visszajön később, akárki is legyen az.

Letámasztotta a seprűt és kiment a konyhába. A konyha ablaka a hátsó kertre nyílt, így nem kellett vigyáznia, hogy a kapu felől meg ne lássák, amúgy is magas a kerítés és az az utálatos növény is teljesen benőtte már, amit az embere ültetett. Kinyitotta a sparheltet és meggyújtotta az este bekészített szalmát meg kukoricacsutkát. Épp pár vékonyra hasított fadarabot akart bedugni a tűzbe, mikor újra csengettek, ezúttal hosszan és agresszívan.

Mi a fene már...

Senki nem mert szólni neki a ruhája miatt, de a Kormányzói palota hadügyi szárnyában azért érezte a mindig tiptop titkárnők tekintetét magán. Elbámészkodta az időt, csak magát okolhatja, az Esztergom után még letért erre-arra, az ópiacon virágokat nézegetett, a Sikk butiknál ruhákat, mire észbe kapott, már nem maradt annyi ideje, hogy hazamenjen átöltözni. Pedig megtehette volna, Belgiosszal sokkal hamarabb végeztek, mint amire számított. Mindegy, ezzel a ruhával sincs semmi gond, csak éppen más, mint amit megszoktak tőle.

A központban szokatlanul nagy volt a nyüzsgés, sokkal nagyobb, mint amit a folyamatban lévő polgárőr-hétvége indokolt volna. A „Hercegh” feliratú ajtó előtt is három tiszt várakozott, a körülöttük lengő cigarettafüst mennyiségéből ítélve már elég régóta. Tünde elbizonytalanodott egy pillanatra, mert az ismeretlen, egyenruhás férfiaktól valami furcsa viszolygás fogta el, de végül megemberelte magát és odament az ajtóhoz. A ruhám miatt néznek ilyen csodálkozva, gondolta. Pedig én vagyok itthon.

Lenyomta a kilincset és gyorsan belépett az ajtón. Az ezredesi iroda előszobája üres volt és a cigarettafüstöt se lehetett annyira érezni, bár hozott magával belőle.

- Még nem végzett az ez... - hallott egy szigorú hangot jobbról.

- Szia Kati – fordult a titkárnő felé. - Csak én vagyok.

- Szia. Végre bejöttél. Már azt hittem, mára be se nézel.

Tünde a falon ketyegő órára sandított.

- Csak tíz percet késtem.

- Ja. Csak tízet. Mindjárt adok is egy csomagot.

„Az antinegyed jó is meg rossz”, magyarázta egyszer Jonatán, Tünde nem tudta eldönteni, hogy neki vagy a titkárnőjének. „Jó, mert házhoz jön az anti világ, egy csomó utat megspórolnak nekünk, meg egy csomó emancipációs költséget, mert csak ragad rájuk valami. De azt nem tartom jó dolognak, hogy ennyire közel lakhatnak a városhoz és csak egy gyenge fal választja el őket, amit nem is őriznek rendesen. Itt, a város mellett, sőt, egyre inkább a város közepén, ahogy új utcákat nyitunk a negyedtől északra. Fogni kellene az egész bagázst és áttelepíteni őket valamelyik szigetre. Csónakon bejárhatnának piacolni, de mégis lenne azért távolság. Csak senki nem meri megtenni ezt a lépést, merthogy az ősi hagyományok meg a Kapitány kormányzó úr is jónak tartotta így, meg minden.”

Az antinegyed Ómagyarországhoz tartozott, de sok ómagyar törvény nem vonatkozott rá. Például a rendfenntartással sem törődtek, csak akkor küldtek be (a helyzet súlyosságának függvényében) polgárőr vagy megtörő osztagot, ha valami nagy balhé tört ki a fal anti oldalán – mondjuk ilyen akcióra már vagy harminc éve nem volt szükség. Egymás közt azt csináltak a különféle anti népségek, amit akartak, bár ha egy ómagyarra emeltek kezet, annak általában nem lett jó vége. A határvédelem is csak a falaknál kezdődött, a negyed kikötőjében szabadon partra szállhatott bárki, hacsak a parti őrség nem kapcsolta le valamiért. A szárazföld felől is sokan érkeztek, egy részük azért, hogy a szabadságát megőrizve kereskedhessen az ómagyarokkal, mások a rómaik elől húzódtak a kisebbik rossznak vélt iga felé, ők általában az emancipációs központban kötöttek ki és elindultak az ómagyarrá válás útján.

És olyanok is akadtak, akiknek nem voltak ennyire tiszták a szándékait.