November 25.-én estek először egymásnak az emberek Csentőfán.
Világosodás előtt keltem, hála a jó öreg felhúzós vekkeremnek. A padlásról kellett előkeríteni, de ez legalább áram nélkül is ment. A gőzgépes projekt úgy maradt, ahogy hagytam. Az én tudásom kevés hozzá, szakember meg nincs a faluban. A következő fuvarral lehet, hogy felküldök egy üzenetet a VB-hez, mert szerintem van fantázia a dologban. Végül is, a felszerelés megvan hozzá.
Az őrségben lévő lakosok, ha igénylik, a gyerekeiket „leadhatják” az önkormányzaton, ahol ügyelnek rájuk, foglalkozásokat tartanak, szóval mindenképpen jobb, mint otthon ülni, és bámulni a falat. Nem gondolta senki, hogy baj lehet belőle. A sparhelten (szintén padlás, de ez még az előző lakóé volt) melegítettem vizet a teámhoz, amit aztán citrom és cukor nélkül kortyolgattam, mikor beesett az utcáról egy polgárőr. Kínáltam volna, de túl sápadt volt a teázáshoz.
Miután visszaértünk
A most következő sorok az eddigi legszürreálisabb élményem nyitánya lesznek. Számtalan csatát láttam már képernyőn és vásznon, a földről és a levegőből, közelről és távolról, de átélni egyet, az egészen más. Mármint a látottakhoz képest, mert egyébként teljesen természetesnek tűnt. Sose voltam még tüntetésen – és őszintén kétlem, hogy erre sor kerülne – de az lehet hasonló. Tömeg, hangzavar, lendület, aztán futás… Nem Wilson, semmi dolgom, így írhatok. De miért is magyarázkodom? Annyira még nem kattantam be, hogy egy naplón keresztül vitatkozzak magammal…
Az ÜTI ébresztett fel hajnal ötkor. Amikor felriadtam ájult álmomból, - bár valójában nem emlékszem semmiféle álomra – ott állt a fejem felett, kezében elemlámpával és a vállamat rázta. 
Csak egy kevés dolgot raktam át az Audiból a Touaregbe: természetesen a SIG-et, amit azonnal csőre is töltöttem, úgy tettem a térképzsebbe; azt az okos kis üdítősdoboz méretű Hama átalakítót, ami szivargyújtóról ad le 220V-os feszültséget (erről szoktak menni a laptopok, amikor valakinek a telefonját követjük a kocsiban); és egy protein- vagy fehérje- vagy mittudoménmilyen szeletet, mert már kopogott a szemem (éjjel 2 felé járt az idő). Amint elindultam, fel is téptem a csomagolást, és nagyot haraptam a szeletbe.
Végre egy kis szünet! El se hiszem, hogy ismét írhatok! Annyi minden történt… Ha nem folytathatnám pontosan ott, ahol abbahagytam, azt se hinném el, hogy volt előzmény. Egyszerűen túl sok ez nekem. Legalábbis most. Még. Magányos vagyok, szörnyen magányos. Nem emberileg, az sose zavart igazán. Ezennel kinevezem ezt a naplót az én Wilsonommá. Remélem nem egy Voldemort lakik benne, de ha igen és nem szeretné az elborult keltás sztorikat, akkor jól megszívta. Hehe, anyád!
Az esetek döntő többségében az emberi tényező miatt buknak el a tervek és elgondolások. Kapacitástervünk is az emberi tényező áldozatává vált. Fél kilenckor érte a szünetmentesek töltöttsége azt az állapotot, amikor nekiállhattunk kísérletezi. Nekikezdtünk az éles tesztnek. Direkt passzív hűtésre kapcsoltuk a klímát, majd bekapcsoltuk egyesével a kapcsolószekrényeket. Lépésről lépésre haladva életre keltettük az alközpontokat, majd egy behívógéppel végigtárcsáztunk minden számot, ami adott alközponthoz kapcsolódik. Pár alközponton egyáltalán nem válaszolt semmi, többen pedig csak a töredéke annak a mennyiségnek, aminek kellett volna. Először vonalszakadásra gyanakodtunk, aztán eszünkbe jutottak a vezeték nélküli szobatelefonok. 
Egy Volánbuszra tettek fel négyünket, meg még vagy húsz másik rendőrt és katonát vegyesen. Előttünk egy járőrkocsi ment, felvezetett minket. Erre nem a forgalom, hanem az EÁP-ok miatt volt szükség. Üres volt az út, és üresnek tűnt az egész vidék is. Tatáig három, tankcsapdákkal, szögesdróttal és lángoló vashordókkal körbevett EÁP-on is átmentünk és begurultunk egy laktanyába. Itt adategyeztetés után rendesen felpakoltak minket: lövedékálló mellény, rohamsisak, téliesített katonai gyakorló egyenruha, málhahátizsák, málhamellény, bakancs. A fegyverzetünket még a rendőrségtől elhoztuk, a Para és a 28 lőszer nálunk volt most is, az AMD meg a 40 skuló, a busz csomagtartójában utazott. Ezt most megtoldották kicsit: beállt mögénk egy ponyvás Rába, tökig pakolva lőszeresládákkal. Elhoztuk a gázálarcokat is, biztos, ami biztos alapon, de a gumibotokra nem is gondoltunk, a helyzet úgyis sokkal komolyabb eszközöket követelt meg. 
Kommentek