November 25.-én estek először egymásnak az emberek Csentőfán.

Világosodás előtt keltem, hála a jó öreg felhúzós vekkeremnek. A padlásról kellett előkeríteni, de ez legalább áram nélkül is ment. A gőzgépes projekt úgy maradt, ahogy hagytam. Az én tudásom kevés hozzá, szakember meg nincs a faluban. A következő fuvarral lehet, hogy felküldök egy üzenetet a VB-hez, mert szerintem van fantázia a dologban. Végül is, a felszerelés megvan hozzá. 

Az őrségben lévő lakosok, ha igénylik, a gyerekeiket „leadhatják” az önkormányzaton, ahol ügyelnek rájuk, foglalkozásokat tartanak, szóval mindenképpen jobb, mint otthon ülni, és bámulni a falat. Nem gondolta senki, hogy baj lehet belőle. A sparhelten (szintén padlás, de ez még az előző lakóé volt) melegítettem vizet a teámhoz, amit aztán citrom és cukor nélkül kortyolgattam, mikor beesett az utcáról egy polgárőr. Kínáltam volna, de túl sápadt volt a teázáshoz. 

- Figyeld, töltsd meg a puskát, tegyél zsebre lőszert, és menjünk. Siess!

- Mi történt, támadnak a kelták?

- Ha még csak a kelták lennének…

Fegyver a kézbe, tea az arcba, indultunk. A sztoritól majdnem dobtam egy hátast.

- Frankón túszdráma, ha mondom! Az egyik fickót már meg is lőtték. Ezek nem viccelnek baszki! Van egy emberük máshol is, vagyis legalább egy, lefülelték a rádióst, aki ment fel a hegyre segítséget hívni. Ja, és a kocsid is kell nekik. Tele kajával.

- Az kellhet, száraz a tank. A falunév-tábláig talán elgurul, de ott megáll.

- Nem baj, leparkolod az utcán, aztán majd lesz valami.

Hetek óta nem indítottam be a járgányt. Jó kis terepjáró, nosztalgikus volt beleülni, és az üres utcán a tanácsháza elé hajtani. Elmennek a f… 

A hóban szinte négykézláb szaladtunk a postáig („Főhadiszállás apám, főhadiszállás!”), ahol is a focicsapat edzője, és egyben a déli rész vezetője eligazítást tartott.

- El kell kapni a szemetet, aki lövöldöz. – szavait az egyik falubelihez intézte, ha jól emlékszem a nevére, Sándor, ő kapta ezt a „küldetést” - Kapsz tíz embert öt puskával, távcsővel, szúrd ki, hogy hol van, és ha lehet, akkor hasba lőjétek.

Fegyvertávcsövem csak nekem volt. Hurrá, vadásszunk emberre! Úgy okoskodtunk, hogy a tag nem lehet profi, mert ha az lenne, most a keltákat kergetné a határon valahol. Szóval van esélyünk. Irány a templom, ahonnan majd be tudjuk mérni a lövészt. Rövid taktikai megbeszélés után ismét hóban botorkálás következett (profivá váltunk, lepedőbe burkolóztunk, hogy kevésbé látszódjon kicsiny csapatunk a havas háttér előtt; engem inkább egy osztag kihipózott krisnásra emlékeztetett a dolog), majd a kalások felmentek a toronyba. Tiszta. Akkor indulhat a keresgélés. Idegtépő volt a várakozás, mire meglett a tag. Egyedül volt. Hát, akkor táncra fel. 

Hátul maradtam, mert a távcsővel könnyebben operálok, meg a golyós amúgy is messzebbről jó. A srácok a sörétesekkel meg a kalákkal legyező alakban közelítettek. Nem csinálta amúgy rosszul a tag, piszkosfehér cuccban volt egy fa tövében, teljes rálátással a falura. Mikor ez tudatosult bennem, feltört a feszültség, térdre esve hánytam, többnyire csak epét (a reggeli ugye kimaradt), meg a teát. Izgatott sutyorgás körülöttem, intettem, hogy rendben vagyok. Ez persze erős túlzás volt. A rádión leszóltak a toronyból, hogy egyelőre jók vagyunk. Ebből a távból már leszedem a csávót. A többiek előrementek, én pedig felvettem a lőállást az egyik fa tövében. 

A terv szerint a többiek hátulról illetve oldalról közelítenek, ha helyzet van, lövünk. A szemem már fájt a hótól, túl fényes volt, túl nehéz volt a puska, még sosem lőttem emberre. Belassult a világ. Az egyik kalás felbukkant a tag háta mögött, egy fa takarásában. Erre persze a barátunk felugrott, én pedig meghúztam a ravaszt. Azt hiszem, sikerült hasba lőnöm. Felugatott a kala is, biztos, ami biztos alapon. Ismét elhánytam magam. Sikerült. Elkaptuk. Egy Dragunov volt a tagnál, tisztára mint a Call of Dutyban. 

Mire visszaértünk a faluba, nagyjából megvolt a terv a behatolásra. Esélytelennek tűnt. A régi széncsúzda nyílásához mentünk azokkal, akikkel likvidáltuk az orvlövészt.

- Ez rohadt egy nyikorgós ajtó, tuti meghallják, ha bemegyünk – így az egyik társam

- De nem megyünk be az erősítés nélkül – így Sándor

- Egy tejeskanna van nekitámasztva. Meghallják, ha feldől. Fel kéne menni a padlásra valakinek. – nézett rám jelentőségteljesen az előbbi felszólaló

- Rendben, megyek. – Annyi kedvem volt hozzá, mint ehhez az egészhez. Ember lesz embernek farkasa, vajon mi folyhat a városokban? Fel sem értem, mikor lövések hangjára rezzentem össze. Futás vissza, beugrottam az egyik hókupac mögé. A kalás srác ekkor sorozta meg a széncsúzda ajtaját, Sándor a földön feküdt, de nem láttam, hogy vérezne. Kiabálás, lövések, az épületből sikolyok. Felberregett a motor a tanácsháza előtt. A kocsim. A többiek benyomultak az ajtón, én a sarokhoz léptem. A kocsi itt fog elmenni előttem. Puska csőre tölt, kihajoltam. Nem az enyémben ült, az csak krákogott, gondolom lefulladt. Eszelős tekintetű fickó úszott be a látómezőmbe, az ablak egy pillanatra felvillant, a távcső egészen felnagyította a borostáját, a nyálat a szája szélén, a nem is tudom mit a szemében. A lövedéket, ahogy szétdurrantja a fejét. Talán 8-10 métert ha mehetett a kocsival. Megöltem. A mellette lévő kiugrott, barátságos ugatás fogadta, csinált is rá néhány plusz lyukat. Leültem a hóba, bentről még mindig hallatszottak a hangok.Egy kocsi egy távolodó zúgása. Azt hiszem, eléggé kibuktam. Ültem, a kezemben az arcom, és csak nyeltem a könnyeim.