11.06

Az utazás teljesen kikészített, de válságmenedzserünk tette fel végül az i-re a pontot, amikor közölte, hogy „a megváltozott közbiztonsági körülmények miatt” be kell költöznöm a központba. Már megszoktam, hogy szabadon allokálható céges erőforrás vagyok, éltem és dolgoztam idegen országokban, ahol nem beszéltem az anyanyelvet, de most valahogy mégis teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Megspórolt újrakezdési alapom – húszezer euró – pár kilobájtnyi adat volt csak egy banki mainframe adatbázisában, ami persze nem került át. Pesti lakásom is virtualizálódott. Összes tulajdonom elfért egy sporttáskában és egy bőröndben. A nincstelenség borzasztóan kiábrándító.

Koromsötétben értük el a táti EÁP-ot a céges erőforrássá avanzsált lovaskocsin. Az autóroncsokból, elhasznált abroncsokból és homokzsákokból összetákolt ellenőrzőpont előtti villanypóznára felkötött kelta tetem remek diplomáciai érzékről adott tanúbizonyságot. Múlt héten még csak egy határőr autó állt itt, két-három rendőrrel, ma már egy katonai ellenőrzőpont. A falu alig egy hét alatt harci zónává alakult. A kisebb házak elhagyatottan és kifosztottan árválkodtak, az emeletesek vagy masszívabb építésűek erődítve lettek. Bedeszkázott ablakok, megerősített kerítések, a szokásosnál is több kutya az udvarokon… tiszta apokalipszis hangulat. A művházat is erőddé alakították, terepjárók és határőr autók álltak előtte, az egyik ablakból pedig egy géppuska csöve meredt ki. Láthatósági mellénybe bújt fegyveresek kószáltak az utcákon, párosával. Mialatt összepakoltam a cuccaimat, még utoljára körbenéztem a gazdagon berendezett házban. Biztos sokkal jobb lesz nekem egy 3x5 méteres öltözőben, a tábori ágyamon… pontosabban a kölcsönzött tábori ágyon.

Egy elnyújtott fingásra ébredtem reggel, amit hangos kopogás követett. Pislogva fordultam a hanghatások elkövetője, az egyik őrségbe rendelt katonasrác felé. Jellegzetes testi adottságai alapján Fülesnek hívta mindenki.

- Jó reggelt! – üvöltötte vidáman Füles.

-Bazmeg! – válaszoltam kedvesen, majd rágyújtottam, és kikászálódtam a hálózsákomból.- Jól nézel ki, főnök! Az újoncok már várnak.

- He? – csillogtattam kommunikációs képességeim.

- Az egyetemista srácok. Tudod… az az izé… adatbázis miatt.

- Mennyi az idő?

- Fél hét, épp ébreszteni jöttem.

Morogtam még neki valamit, majd felkaptam a bakancsom, és követtem az egyik irodába. Újdonsült beosztottjaim, három megszeppent srác, csodálkozva méregették borostám, bevérzett szemeim, gyűrött ruhám, szagom, számból lógó törött cigim és kikötött bakancsom lenyűgöző összképét. Koncentrálnom kellett, hogy értelmes szavakat tudjak formálni.

- Projekt tervet. Fél órán belül. Kösz.

A reggeli boot-folyamat részeként meglátogattam a hátsóudvarra állított, kékszínű toi toi házikót, megmosdottam egy lavór jéghideg vízben, majd kerestem egy enyhébb szagú váltásruhát. A kölykök persze szart se csináltak, csak összefirkáltak egy csomó rajzlapot képtelen, totál hibás adatbázis sémákkal. Egy tapasztalt fejlesztő tíz perc alatt összedobná a sémát, és egy óra alatt összerakna egy népesség-nyilvántartó adatbázist. Nekem két órába tellett. Hűbéruram, Géza is meglátogatott, hogy elhadarjon pár motivációépítő mondatot a Tuti Dumák Öltönykéknek című céges kézikönyvből. Valami olyasmit is mondott, hogy jön majd egy közgazdász-matematikus is pár nap múlva, néhány egyedi fejlesztési igénnyel. Érzékelve az érdeklődés totális hiányát inkább visszaparancsolt az öltözőbe, hogy pihenjem ki magam. Nem kellett kétszer mondani.

Kipihenten ébredtem este. Ruháim helyén csak egy üzenet várt Gézától, miszerint elvitette őket mosatni, de hagyott helyette pár göncöt. Konkrétan két váltás kopott, katonai gyakorlót. Kétfajta standard, katonai ruhaméret létezik számomra: a túl nagy és a túl kicsi. A cuccok passzoltak rám, vagyis tényleg fogytam a szűkös fejadagok miatt. Már javában tartott a kijárási tilalom, amikor kisétáltam a főbejárathoz, a helyőrség kisfőnöke, az őrvezető mellé. Kallos őrvezetőúr, ahogy hívatta magát, gyanakodva tekintgetett a homokzsákbarikád mögött húzódó utcára, miközben repeszálló mellényét igazgatta.

- Mi a helyzet? – kérdeztem, lehuppanva egy homokzsákra.

- Lövéseket hallottam keletről. A központ szerint minden rendben, csak a bennszülöttek kíváncsiskodnak a határon. Nem tetszik ez nekem, szerintem balhé lesz.

Egy rövid sorozat dörrent valahol a távolban. Kisvártatva egyes lövések, majd egy robbanás hangja követte. Hirtelen mindenki kényszert érzett, hogy bejelentkezzen a közös frekvencián, és jelentsen vagy jelentést kérjen. Feszülten hallgattuk a kaotikus rádióforgalmazást, de csak szófoszlányokat értettünk belőle. Három-négy helyről is keltákat jelentettek. Rajtunk kívül két katona állomásozott csak a központban, és a két éjszakás technikus. Az ismétlődő lövéshangokra mind kirohantak a bejárathoz.

- Józsi! Zárd a civileket a gépterembe! Füles, fel a tetőre!

- Maradok – jelentettem ki, bár fogalmam sincs milyen indítatásból.

- Maga is civil.

- De faszán lövök.

Gondolkodott egy kicsit, majd a kezembe nyomta pisztolyát, egy kiszolgált FÉG PA-63-ast, és néhány tartalék tárat.

- Az első két skuló vak. Civilekre készültünk.

Percekkel később már állandósult a fegyverropogás, és egyre közelebbről hallatszott. Sikolyok és kurjongatás töltötte ki a lövések közti szüneteket. Annyira elkalandoztunk, hogy észre sem vettük a felénk száguldó robogó hangját. Csak a csattanásra figyeltünk fel, ahogy nekiütközött a barikádnak. A robogós fickó több sebből vérzett, és eszméletét vesztette az ütközéstől. Józsi egyből levitte a gépterembe, miközben morgott valamit a kijárási tilalomról, és a benzingyűjtőkről.

- Csoport északról! – üvöltötte le Füles a tetőről. Könnyen kiszúrtuk a felénk hömpölygő tömeget. – Üldöznek valakit!

- Fényt!

Füles bekapcsolt egy aksira kötött reflektort, és a tömegre világított. Tucatnyian lehettek, az elől futó alakok láthatósági mellénye fényesen csillogott a szórt fényben. Féltérdre ereszkedtem, majd kibiztosítottam, és felhúztam a pisztolyt. Ahogy egyre közelebb értek, kivehetővé vált, hogy a kelták csak kocognak két rettegve menekülő rendőr után, bár könnyen levághatták volna őket.

- Csaliznak! – kiáltotta Kallos. – Felderítik a menedékeinket!

Miután egy rövid sorozattal megszabadult a vaktöltényektől, Kallos célra tartotta AMD-jét. Követve a példáját kitáraztam vaktöltényeimet. A lövések zajára megvadultak a kelták, és levágták a rendőröket. Valami megcsillant a reflektor fényében, a következő pillanatban pedig már kopogtak is körülöttünk a dárdák. Az egyik mellkason kapta Kallost, aki seggre ült, és szélnek eresztett egy sorozatot a váratlan ütéstől. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és célzott lövéseket leadni, de elhagyott az önuralmam, és a rohamozó keltákra ürítettem a tárat. Füles is hasonlóképp cselekedett. Mire üresen kattantak a fegyvereink, a kelták is kifeküdtek. Kallos káromkodva kelt fel, repeszálló mellénye kerámia betétjét kopogtatva.

- Déli oldal! – üvöltötte Füles a tetőről.

Az utca déli végéből egy furgon méretű jármű közelített, méghozzá gyorsan. Füles nem mert közvetlenül rávilágítani, nehogy elvakítsa a vezetőt. Tipikus horrorfilmes jelenet bontakozott ki előttünk. A satufékező mentőautó oldal- és hátsóajtajáról fürtökben lógtak a kurjongató kelták, míg a vezetőoldali ajtón kapaszkodó díszpéldány hangosan üvöltözve csapkodta kardjával a motorháztetőt. Csak akkor vettem észre mennyire remeg a kezem, amikor az előttünk elsodródó mentőautóra emeltem a fegyverem. Mivel nem akartam a keltákkal együtt a mentősöket is kilyuggatni, egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a barikád mögé rejtett poroltót. Kallosnak fixa ideája volt, hogy lázongó civilek fogják éjjelente molotov koktélokkal dobálni a központot, így az őrposztok közelébe pakolta az összes poroltót. Kirántottam a biztosítópöcköt, és a mentőhöz rohantam. A motorháztetőt csapkodó vadember észrevett, és rám üvöltött, mielőtt kapott valakitől egy extra lyukat a fejébe. Az ötlet működött, a kelták rettegve menekültek a reflektor fényében csillogó porfelhő elől. Három eszméletlen pácienst, és egy rettegő medikust rángattunk ki Józsival a mentőből, míg Füles és Kallos a menekülő keltákat lőtték. A sikítozó sofőr csak két pofon után tért magához, hogy segítsen Józsinak és a medikusnak a gépterembe vonszolni a sebesülteket.

Egyre több menekült érkezett, köztük három rendőr is, akik fent maradtak biztosítani a bejáratot. Józsi felment a tetőre, Füles mellé, én meg azon kaptam magam, hogy már nem tudatosan cselekszem, csak reagálok. Amikor nem voltunk közvetlen veszélyben, és visszakapcsolt a tudatom, halálosan rettegtem, de amikor valaki kontaktust üvöltött, vagy felugattak a fegyverek, egyből cselekvésmódba kapcsoltam. Csak tudatos állapotban éreztem a felkaromon levő vágásból lüktető fájdalmat, az alkaromra folyó vér melegét, a fáradtságot és a görcsbe rándult gyomromat. Egy dolog volt csak kölcsönös mindkét állapotban: egyáltalán nem éreztem szánalmat a halomra lőtt kelták láttán.

Nem tudom mennyi ideig gubbasztottunk a homokzsákok mögött, nekem hosszú óráknak tűnt. Csak célzott lövéseket adtunk le, mivel állati kevés lőszerünk volt. A kelták többféle trükkel is próbálkoztak. Volt aki, egy letépett láthatósági mellényt csavart magára, és úgy próbált szó szerint besétálni közénk. Próbálkoztak egyszerre több irányból is támadni, vagy messziről dárdákkal hajigálni. A homokzsákok megvédtek a dárdáktól, a rendőröknél levő könnygáz gránátok, és a poroltóink segítségével pedig megzavarhattuk a lerohanási kísérleteket.

Mire megérkezett a felmentő sereg, egy katonákkal megrakott Rába, csaknem teljesen kifogytunk a lőszerből. Előtte észre sem vettük, hogy már csak hárman maradtunk életben a bejáratnál. Egy remegő rendőr, Kallos és én. A másik két zsaru, és három ismeretlen civil, akik felrohantak a gépteremből segíteni, vérbe fagyva feküdtek a kelta tetemek között. A tetőről csak Füles jött le. A harc hevében az egyik kelta felmászott a villámhárítón, és elmetszette a reflektorral pásztázó Józsi torkát. Csak a szerencsén múlott, hogy Füles le tudta szedni, mielőtt hasonló sorsra jutott volna. Egy szanitéc ugrott mellém, és nyomókötést rakott a sebemre. Kallos a csapatot vezető őrmesterrel vitatkozott, rólam. Nem nagyon figyeltem rájuk, mivel épp Ágnes asszony szindrómámat próbáltam leküzdeni, hogy végre abbahagyhassam az alkaromra tapadt vér törölgetését. A szanitéc a szemembe világított egy apró elemlámpával, megkérdezte a nevem, majd bólintott őrmestere felé. Rám adták Józsi összevérzett repeszálló mellényét, a kezembe nyomtak egy AMD-t, és továbbindultunk a külváros felé.

A kiszorítás egyszerű volt és gyors. Legalábbis úgy emlékszem. A kelták felismerték, hogy túlerővel állnak szembe, így folyamatosan hátráltak, és dárdákkal próbálkoztak. Az adrenalin-terhelés hatására páran meg sem próbáltak félreugrani a dárdák elől, csak viszonozták a tüzet. Az utcán nyöszörgő sérültek és halottak láttán egyre gyorsult a kiszorítás tempója. Az alakzat és taktika elvesztette a jelentőségét, csak rohantunk, lőttünk és üvöltözve sarkaltuk egymást még feszesebb tempóra. A sebesült, haldokló keltákat módszeresen a Rába kerekei alá dobáltuk. A környező utcákból átszűrődő csatazaj tanulsága szerint a többi csapat is hasonlóan tett. Az őrmesternek minden vezetőkészségét latba kellett tenni, hogy leállíthassa az üldözést, mikor már kiértünk a városból a 111-es mentén. Akkorra mondjuk már nem üldöztünk senkit. Páran hányni kezdtek, mások sírtak, megint másokat erővel kellett visszatartani, hogy ne rohanjanak őrjöngve az erdőbe kiirtható kelta településeket keresni. Leroskadtam, és lerángattam magamról a véres repeszálló mellényt. Valaki felém nyújtott egy fém flaskát. Meghúztam és továbbadtam, majd hátradőltem a fűbe, és az eget bámultam. Lassan tudatosult csak bennem, hogy teljesen kiégtem.

Triumphator ugyanekkor

Gador ugyanekkor

(Többen nem lesznek ugyanekkor :) )