- Ha a Kapitány Csaba itt volt, akkor könnyen lehet, hogy az Adria Svadron többi egysége sincs messze. Ha együtt indultak és a Kapitány teljes sebességgel jött délnek, hogy feltartóztasson minket, akkor a többiek... úgy itt lehetnek most – bökött Újvári a térképre nem sokkal a Korinthoszi-öböltől északra.

- Ha több egységet küldtek – vetette közbe Bolyáki.

A térképszobában ültek, a híd alatti, kissé tágasabb helyiségben. Sápadt fényű lámpák égtek a fejük fölött, az asztal magasított széle mellett egy kézilámpa is feküdt, hogy a kérdéses részeket jobban meg tudják világítani. Bolyáki igyekezett bebeszélni magának, hogy nem csak az ő gyengülő szeme miatt készítették ezt ide, de rajta kívül más még nem használta.

- A Kapitány Csaba egyedül a gyorsasága miatt lehetett a szorosban – ragaszkodott az elmélethez Újvári. Az elsőtiszt nagyon makacs tudott lenni, ezt már korábban is tapasztalhatták. - Egy romboló megállítására minimum egy rombolót küldenék, de inkább kettőt. Fiumében pedig ott horgonyzott a Tatabánya és a Szentendre is, amikor kifutottunk.

- A Szentendrét épp felújították – vetette közbe Tatai, a rádiós tiszt.

- A gépeihez nem nyúltak, a szellőzőrendszerét javították meg a kabinok berendezését cserélték – nézett rá Újvári. - Simán ki tudott futni, ha akarták. Biztos vagyok benne, hogy ki is futott.

- A rádióforgalmazásból nem lehet valami többet tudni? - kérdezte Bolyáki Tatait.

A Dorka lőtt előbb, az Ancsa kezelőit megzavarta az egyik töltőt ért repesztalálat, az elülső löveg pár másodperccel lemaradt. Bár a Kapitány Csaba a lehető legkisebb célpontot mutatta, ahogy az Esztergom felé fordulva közeledett, a romboló tüzérei nem lőttek rosszul: a Dorka lövedéke pár méterre a naszád bal oldalától csapódott a tengerbe, az Ancsa pedig a túlsó oldalán robbantott ki egy vízoszlopot. Ha egyszerre lőnek, villába fogják a naszádot.

- Ezt meg kellett, hogy érezzék – állapította meg elégedetten Újvári. - Valami mozgás van a fedélzeten. Mintha levinnének embereket.

- Levisznek párat, igen – erősített meg a második tiszt. Sápadtabb volt, mint valaha. Bolyáki rossz ízt érzett a szájában. Egy pillantást vetett a fedélzetre, látta, hogy a kezelők gyors, kissé kapkodó mozdulatokkal újratöltenek. Elméletileg percenként három lövést tudnak leadni, de még gyakorlatokon sem hajtották ennyire őket, csak a drága ágyúcső kopik. Újra a szeme elé emelte a messzelátót és a Kapitány Csabára irányította. A naszád rendületlenül jött feléjük, közeledett, bár az Esztergom gépei is teljes erővel dolgoztak. Semmi jelét nem adta annak, hogy fel akarna hagyni az üldözéssel.

- Tüzel! - csattant fel újra az első tiszt hangja. Bolyáki is látta a lövés villanását és a felcsapó füstöt. Agyában újra pörögni kezdtek a számok – huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, huszon...

Bolyáki János kapitány újabban egyre többet gondolt a piliscsévi háza udvarán szenvedő nyomorult, csomós, kiégett fűre.

- A Kapitány Csaba az – erősítette meg az első tiszt is. A hídon mindenki a messzelátójához tapadt akinek nem volt sürgős dolga, csak Bolyáki nézte szabad szemmel a naszádot.

- Horgonyon van – közölte a második tiszt. A naszád felbukkanása előtt a térképeivel foglalatoskodott, Bolyáki már épp le akarta zavarni a térképszobába, mert semmi szükség nem volt rá a hídon.

- Épp felhúzza – pontosított az első tiszt. - Gőz alatt tartotta a gépeit, számított ránk.

- Nem volt nehéz kitalálnia, hogy erre jövünk...

Bolyáki krákogott egyet, mire mindenki elhallgatott.

- Újvári hadnagy! - szólt oda az első tisztnek. - Ellenőrizze, hogy Tatai a helyén van-e és lépjenek kapcsolatba a Kapitány Csabával!

A rádiós tiszt elméletileg figyelőszolgálaton volt most is, de kiadhatta az egyik kadétnak is, ordítani az is tud, ha valami új bejön a rádión. Bolyáki a jelzőmatrózt kiküldte az orrba, hogy fényjelekkel leadják az Esztergom azonosítóját és ezzel ugyanerre kérjék a naszádot is. Megvan azért a dolgoknak a rendje. Talán még időt is nyernek vele.

- Két fokkal balra – szólt a kormányos matróznak. - Gál hadnagy, folyamatosan kérem a távolságadatokat! Vegyék vissza háromnegyedgőzre, nagyon a parthoz szorulunk.

- Rádiós tiszt a helyén – jelentette Újvári. - A hajó teljes harckészültségbe helyezése befejeződött!

- A Kapitány Csabáé is – jegyezte meg a második tiszt. - Háromezer-ötszáz méter. Az elülső lövege szabadon áll, a kezelők mellette, de nem fordították felénk.

A „fokszli” megviselte. A pár ott tartózkodó matróz tartózkodóan fogadta, de nem voltak vele ellenségesek. Mutattak neki egy helyet, odaadták neki az egyik „fiumei” függőágyát, még abban is segítettek, hogy fel tudja szerelni. Nem mintha olyan bonyolult lett volna, de egy Ajtonyhoz hasonló, a gyakorlati dolgokban esetlen szárazföldi patkánynál soha nem lehet tudni. Zárható szekrények nem voltak, amit nem akartak a földön tartani, azt a falra csavarozott kis polcokra tették vagy a polcok alá rögzített kampókra akasztották. Ajtony kis gondolkozás után a táskája mélyébe rejtette a mappáját; már amúgy is csak lényegtelen dolgokkal van tele. Az események túlléptek a küldetésén, amúgy is voltak kétségei, hogy el tudják kerülni a háborút. Az akhájok az egyiptomi szövetséget lecserélték a makedónokra, így gyakorlatilag körülzárták az aitólokat, a közvetlen fegyveres fenyegetésen kívül nincs módszer, amivel az ómagyarok rávehetnék őket arra, hogy mértékletességet tanúsítsanak. Közvetlen fegyveres fenyegetést meg az ómagyarok újabban leginkább csak saját magukra jelentenek. Ráadásul az általuk szétlőtt kalózflottila is aitól illetőségű volt, mint nemrégiben kiderül.

A szél egyre erősebb lett és a kiugró tető ellenére is becsapta az esőcseppeket az ablakokon. Bezárták az ablaktáblákat és két felszabadított rabszolgát elküldtek a generátorszobába, hogy felkapcsolhassanak pár lámpát. A szolgálólányok könnyű görög bort hoztak meg valami süteményt, ami állítólag egyiptomi recept szerint készült. Mikor Ajtony ráharapott, rá kellett jönnie, hogy a méz mellett a lépet is belesütötték, ehhez meg most valahogy nem volt gusztusa.

- Pedig ez a legjobb benne – győzködte a konzul. - Hozassak valami mást? Olajbogyót?

- Most főleg azt ne – kérte Ajtony. A sötét ég felé elküldött egy gyors fohászt, hogy a szélvihar forgassa már ki gyökerestül a proxenósz legszebb olajfáját. Vagy akár többet is.

A bor mellett lassan beszélgetni kezdtek, helyi dolgokról nem is esett szó, a konzult azt érdekelte, hogy Ajtony szerint hova fog vezetni ez a mostani botrány odahaza. Ajtony nem szeretett találgatni, meg az elképzeléseit sem pont ezzel a konzullal akarta megosztani, aki ki tudja mit fog fel a dologból és ki tudja kinek mit ad tovább belőle. Látott már nem egy karriert derékba törni pár óvatlan szó vagy félreértett vélemény miatt. Próbált általánosságokat mondani. Igen, súlyos a helyzet. Bonyolult. Bölcsességet követel, ami úgy tűnik, nincs. A politikusok szidása veszélytelen dolog, amíg nem nevesíti az oldalt az ember, mert amíg csak általánosságban mond róluk valamit, a jót magukra veszik, a rosszat meg az ellenfeleikre értik.

Már épp elég bort ivott ahhoz, hogy elkezdjen újra barátkozni a lépes mézes süteménnyel, mikor a portás szerepet betöltő tagbaszakadt trák-ómagyar bejelentett pár embert a rombolóról.

 Korinthosz fehér házai fölött sötét viharfelhők gyülekeztek.

- Ilyenkor mindig vacakol a vétel – jegyezte meg a konzul és babrált valamit a rádióból kilógó huzalon, ami az ablaknyíláson keresztül felkúszott a tetőre. A sistergés felerősödött, majd egy pillanatra teljes csönd támad, hogy pár másodperccel később halkan, de az előző perceknél határozottabban tisztábban visszatérjen az ÓMR1 adása.

- Sokáig csak a diplomáciai adások mentek, morzén – magyarázta pár órával korábban a konzul, ahogy Ajtonyt bekísérte a követség belső udvarából nyíló kis helyiségbe. Ajtonynak olyan érzése támadt, mintha valami szentélybe hozták volna, pedig a szobában nem volt semmi különös. A szokásos fehérre meszelt falak, faasztal, rajta a készülék, egy polc, a tetején pár vaskosabb füzet. A város és a kikötő zaja végleg odakint maradt és mikor meghallotta az ÓMR1 szignálját, mintha valami hazai illatot is érzett volna.

Nem mintha a hajón nélkülözni kellett volna, korholta magát. Most meg úgy érzem, mintha hosszú évek óta elszakadtam volna az ómagyar anyaföldtől. Igaz, Korfu óta a legénység számára nem kapcsoltak le semmilyen adást, még az emancipációsokat sem. Bolyáki kapitány nem akart feleslegesen idegeskedést kelteni, amit az embereknek tudniuk kellett, azt elmondta a napiparancs keretében.

- Mondjuk most is csak a morze a biztos – huppant le a konzul a készülék mellé és áram alá helyezte a lakkozott tölgyfa dobozt. - Túl sok hegy van köztünk. Na nézzük, hogy állnak a szarkavarással otthon. A proxenószunk jó, ha holnap várható csak.

Ami azt illeti, Tünde sok mindenre gondolt azóta, hogy Jonatán előállt a nagy hírrel, az öngyilkosságtól kezdve az ámokfutáson át a totális depresszióba süllyedésig, de hogy mit fog dolgozni, az nem volt köztük. Kicsit talán, a menekülési terveihez kapcsolódva, már megtapasztalta, hogy mennyire fontos az, hogy legyen mit ennie és valahol meghúznia magát addig, amíg alszik.

- Hm, értem – nyugtázta az apósa, miután úgy gondolta, mindent kiolvasott Tünde arckifejezéséből. Újra levette a szemüvegét, hogy megtörölje, nem mintha bármire is használta volna a homályos, elsötétített, dohos szobájában. Ha csapkodni kezdenék, azt a rohadt szemüveget törném össze először, gondolta Tünde. De nem fog csapkodni, ebben is biztos volt.

- Nem könnyű, nem könnyű – merengett az öreg Hercegh. - Az ön... társadalmi pozíciójában jelentős változás állt be, még ha nem is szembesült ezzel teljes egészében. Eléggé... intenzív időket élünk és ilyenkor kissé kizökkennek a dolgok... a fiam is távol van és lehet, hogy ez több hétig is így marad, bár reméljük a legjobbakat... Talán arra gondolt, hogy addig otthon üldögél, sétálgat, vásárolgat?

Lehet, hogy mégis fogok csapkodni, futott át Tünde agyán.

Jonatán szerint az apja a botrány előszele óta ki se tette a lábát az irodájából. Meg amúgy is nagyon furcsán viselkedik, mintha csak árnyéka lenne önmagának, futna az események után vagy nem ő tartaná kezében a gyeplőt. Meg ilyesmiket mondott még Jonatán, most nem is jutott Tünde eszébe az összes hasonlat. Mindez persze nem tette kevésbé félelmetessé az előtte álló találkozást.

Örs átkísérte a pár sarokkal odébb elterülő kormányzói palotához, annak is a zárt szárnyrészébe mentek, amit ajtó nélküli belső falak és állandó őrök választottak el a palota többi, hivataloknak otthont adó részétől. A portaszolgálaton túljutva Tündét olyan érzés fogta el, mintha egy kísértetkastélyba került volna. A lámpák halványabban világítottak, ha világítottak egyáltalán, a sötéten maradt sarkokban furcsa formájú árnyékok tanyáztak, amik alaposabban szemügyre véve rendre szobroknak vagy egyéb díszítő elemeknek bizonyultak, de nem lehetett mindet alaposabban szemügyre venni. Végül elérkeztek egy magas, tiszteletet parancsoló ajtóhoz, amin fényesen csillogó réztáblán a kormányzó neve és címei várták őket. Még a régi, hagyományos és sokak szerint nevetséges „az Adria kormányzója” titulust is odapasszírozták a szabványosnál jóval nagyobb réztábla aljára. Jonatán szerint ezt csak az antikkal szemben használják, mégsem lehet mindenkinek elmagyarázni az ómagyar parlamentáris rendszert meg közigazgatási struktúrát, már azt is értékelni kell sokaknál, hogy egyáltalán hajlandó civilizált módon tárgyalni. Hadd higgye azt az anti, hogy a vele szemben álló vagy ülő ómagyar legalább akkora főnök, mint ő maga.

Mikor bekopogtattak hozzá, Tündére újult erővel tört rá a késztetés, hogy kimásszon az ablakon, leereszkedjen a villámhárítóba kapaszkodva és eltűnjön a társasházakat övező kis park fái között. A tervezgetését az sem zavarta, hogy a lakóblokkot mindenfelől fal vette körül, őrökkel, őrzött kapukkal és a fal tetején szögesdróttal. A park fái jótékonyan elrejtették a fiumei elitnek kijáró extra biztonság eszközeit és szabad teret engedtek a szökésről szőtt álmoknak.

Felállt az erkélyajtó elé húzott fonott székből és óvatosan az előszobába ment. Jonatán lakásának ajtaján volt egy érdekes kis ablak, akkora csak, mint egy pénzérme, de valami lencsét illesztettek bele, mert ha bentről belenézett az ember, furcsán torzítva beláthatta a lakás előtti folyosórészt. Kintről viszont nem láthattak be, erről Jonatán külön biztosította. Óvatosan a kis kémlelőablakhoz hajolt. Odakint egy egyenruhás, magas, jóképű férfi állt, furcsa félmosollyal az arcán. Olyasmi korú lehetett, mint a férje, vagy kicsit fiatalabb. A rangjelzését nem tudta kivenni, sem a mellkasára hímzett vezetéknevet. Nem tűnt ismerősnek.

A belső határok lezárása valahol még legális is volt. Minden területnek jogában állt saját hatáskörben döntést hozni akár a legmagasabb honvédelmi szint életbe léptetéséről is abban az esetben, ha támadás éri. Az ómagyar területvédelmi koncepció lényeges elemének számított az, hogy minden település, körzet vagy akár kormányzó által igazgatott terület is képes legyen az önvédelemre. Ehhez pedig nem csak eszközök kellettek, hanem megfelelő szabályozás is. Egy anti betörés vagy akár komolyabb támadás esetén nem lehet arra várni, hogy a hír végigfusson a parancsnoki láncolaton fel, egészen Esztergomig, ott a kényelmes és biztonságos irodákban döntsenek valamiről majd az utasítást visszaküldjék.

Főleg a Déli Körzetben volt fontos az állandó készenlét, itt magasan szervezett anti államalakulatok közvetlen közelében éltek, amelyek minden civilizáltságuk ellenére is kaphatóak voltak kisebb-nagyobb rablóhadjáratokra a gyengébbnek vélt szomszédaikkal szemben. Ezért is szervezték egy parancsnokság alá a Déli Körzetet, ami minden olyan területet magába foglalt a Drávától délre és a Dunától nyugatra a két folyó találkozása után. A koncepció még a gyékényesi és az eszéki Dráva-híd elkészülte előtt alakult ki, amikor a két folyó még inkább csak elválasztotta az országrészeket, árvíz idején és télen komoly fizikai akadályt is támasztva; a Déli Körzet belsőbb részei adták a tengerparti sáv, így Fiume hátországát, „hadműveleti mélységét”, mindezt szerencsére soha sem kellett élesben kipróbálni. Most ugyanezt a sávot befelé zárták le, válaszul arra az összehangolt támadássorozatra, amivel Esztergom megpróbálta átvenni az uralmat a neki nem engedelmeskedő támaszpontok és közlekedési csomópontok fölött.